Kutyamesék: heti képes beszámolók a Tappancstanya mindennapjairól és kutyás történéseiről.
Az elmúlt hetekben többször előfordul, hogy nem emeltem ki egyetlen történetet sem, hanem kronológiai sorrendben írtam a blogot, és mutattam be a kutya sorsokat. Ez legtöbbször azért van, mert nem tudok egyetlen történetet kiemelni a többi közül. Ez a hét aznban más volt, összeroppantam.
Sok olyan kutya él a menhelyen, aki hibátlan jellemmel rendelkezik: jól kijön más kutyákkal, szereti a gyerekeket, bújós, kedves, nyugodt, valahogy mégsem talál gazdira. Így volt ezzel Skála is, aki április óta várja nálunk az igazit, de eddig még csak érdeklődő sem volt rá, pedig kivételesen kedves kutya, a nyílt napon is többször benn volt a kutyasimogatóban.
Örök talány, hogy miért ragadt így be a menhelyre, de nem is annyira régen egy "kedves" látogató megfejtette, hogy Skála miért nem talált még gazdira.
Most éppen nagyon rossz lelkiállapotban fogok neki a blogomat készíteni. A 15 éves ttársam, Csibi, akit még 2 éves korában fogadtam örökbe a menhelyről, gyengélkedik. A gyógyulási esélyei jelenleg bizonytalanok, de ami biztos, hogy az utolsókig számíthat ránk.
Most éppen nagyon rossz lelkiállapotban fogok neki a blogomat készíteni. A 15 éves ttársam, Csibi, akit még 2 éves korában fogadtam örökbe a menhelyről, gyengélkedik. A gyógyulási esélyei jelenleg bizonytalanok, de ami biztos, hogy az utolsókig számíthat ránk.
Ez a hét ismét egy olyan hét volt, ami nem tette lehetővé a bevezető írását. Nem azért, mert nem volt miről írni, sokkal inkább azért, mert képtelen voltam egyetlen történetet kiemelni.
Nem tudom, hogy mi a szomorúbb. Egy idős menhelyi kutya távozása a földi létből, akinek sohasem adatott meg a család érzése? Vagy egy frissen beérkező kutya lelki traumája, akit elhagy a gazdája? Talán ezekre a kérdésekre nincsenek is válaszok.
Menhelyi munkánk során már sajnos volt alkalmunk olyan emberekkel beszélni, találkozni, akiket legszívesebben elkerülnénk. Arroganciájukkal, stílusukkal azt sugallják, hogy ők mindenki más felett állnak, még akkor is, ha a törvényt nem tartják be.
Mondhatom, hogy már több mint egy évtizede aktívan tevékenykedem az állatvédelemben. Aki már mentett kutyát, vagy próbált segíteni, az tudja, hogy még a "sima ügyek" sem szoktak annyira simák lenni.
A chipes kutyát látszólag könnyű hazajuttatni, de mégis tele van a történet buktatókkal. A gazda elköltözött, továbbadta, nem akarja, de sorolhatnám napestig.
Már elég régóta adós vagyok egy búcsúbloggal egy olyan kutyának, aki ugyan nem itt halt meg a menhelyen, mégis megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.
Morzsa egy igazán különleges kutya volt, külsőleg és jellemre egyaránt. Pici tacskóláb, mellé hengeres bojlertest és egy kissé staffordos fejforma. Méretre is valahol a két fajta között helyezkedett el, úgyhogy sohasem tudtuk besorolni, hogy ő most voltaképp kistestű vagy közepes testű kutya.
Most ismét egy olyan blog következik, ahol hiányozni fog a bevezető rész. Ennek oka, hogy annyi minden történt, ráadásul éppen az egymást követő napokon, hogy úgy érzem jobban át tudom adni a történetet, ha nem egy bevezetőben írom ki magamból. Ez a hét az utóbbi idők legnagyobb érzelmi hullámvasútjába vitt minket.
Ezen a héten egy kora reggeli órában tudtuk meg, hogy 5411 ember minket tartott érdemesnek arra, hogy a munkánkat támogassa! Szavakkal nem kifejezhető, hogy mekkora hálát és boldogságot érzünk!
Ez az összeg további támogatásokkal kiegészülve elegendő lehet ahhoz, hogy fedezzük a kiadásainkat a következő évre, valamint, hogy a tartozásaikat is rendezzük. Sajnos nem tudtunk még olyan évet kezdeni, ahol a szeptemberi, októberi hónap ne az adósségrendezésről szóljon.
A heti blogot ismét nem szokványos módon kezdem: a bevezetőt elhagyom, hogy inkább a napi eseményekre koncentrálhassak, és ne emeljek ki egyetlen témát sem.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban preferálom a bevezető helyett azt, hogy a napok legfontosabb témáját elemzem kissé hosszabban. Úgy érzem, hogy ezáltal az olvasókat talán egy picit közelebb hozom a menhelyi hangulathoz. Ráadásul így lehetőségem van több témát is egyszerre kiemelten kezelni. Ez a mostani blog is ilyen lesz.
A héten ismét annyi minden történt s menhelyen, hogy inkább nem választottam bevezető témát, pedig lett volna lehetőségem válogatni. Mégis inkább sorrendben tálalom az idei év állattartási kultúráját kiválóan demonstráló történeteket. Olvassák figyelmesen!
Hétfő
Alexa önkéntesünk ezen a héten is kitett magáért, ugyanis szinte minden napot kinn töltött a menhelyen. Köszönjük neki!
Pontosan 10 évvel ezelőtt, májusban érkezett hozzánk egy fiatal testvérpár Subasáról. Még a mai napig emlékszem a történetükre. Mi a Bambusz és Barka nevet adtuk a két fél évnél idősebb lánynak, mert a gazdája nem nevezte el őket sehogy.
A történet az volt, hogy két Tappancsos kutyát szeretne leadni, bár már akkor furcsa volt, hogy semmilyen adatokat nem tud róluk. Amikor teljesen bekábítva érkeztek a menhelyre, akkor derültek ki vérlázító furcsaságok róluk.
A héten a blogom témája ismét az írásom végére kerül, mert a téma, amiről beszélni szeretnék, épp a hétvégi nyílt napon esett meg A téma számunkra már agyonrágott csont, de sajnos még mindig hihetetlenül aktuális!
Hétfő
Önkéntesünk, Alexa ma ismét a menhelyi állatokra szánta az idejét. Ő az a fiatal lány, aki hosszú évekkel ezelőtt lelkes Tappancsos táborozó kis hölgy volt. Alig várta, hogy elérje a megfelelő kort ahhoz, hogy végre önkéntes is lehessen.
Blogom bevezetője ismét az írásom végére tolódott, hiszen a hétvégén érkezett hozzánk Bogáncs, akinek a reakciója a menhelyi életre nagyon mélyen megérintett. Róla szól leginkább a blogom ezen a héten.
Sokat gondolkodtam, hogy legyen-e bevezető témája a blognak, de úgy döntöttem végül, hogy ezt most mellőzöm.
Ennek az a prózai oka van, hogy egyik ámulatból estem a másikba, hogy milyen különféle indokkal, esetenként indok nélkül mondanak le a tulajdonosok a "kedvencükről". Persze történt itt a héten sok érdekes élettörténet, de úgy a legegyszerűbb, ha kronologiai sorrendben beszámolok a hét eseményeiről.
Hetek óta szeretném blog témának a hőséget és a vele járó mindenféle csúf élősködő elleni védekezést, de valahogy mindig úgy alakult, hogy nem sikerült róla írnom.
Kezdem talán azokkal a lényekkel, amik a legvisszataszítóbbak egy kutyás számára, és sajnos az éghajlat eltolódással nem csak nyáron, hanem télen is kell ellenük védekezni.
Nehéz hétről-hétre új blogtémákat keresni, főleg olyanokat, amelyek eddig még nem voltak.
Szerettem volna ez alkalommal egy kis prevenciós olvasmánnyal készülni. A szúnyogok és a legyek lettek volna most a téma, igaz ez is már volt, de minden évben újra aktuális.
Aztán úgy hozta az élet, hogy a héten záróra előtt nem sokkal befutott egy segítségkérő látogató, és olyan kérése volt, amit úgy érzek, hogy el kell mesélnem.
Ezen a héten a mondandóm a blog végére tolódik, ugyanis a hét vége körül érkezett egy kutya a gondozásunkba, akinek a története felvet számomra néhány kérdést...
Hétfő
Nagy fába vágtuk a fejszénket a kolléganőmmel, a raktárkonténert kezdtük el átpakolni. Sajnos úgy adódott, hogy minden összefogott ellenünk, és eléggé szaggatottan haladt a pakolás és szortírozás. Ezt már sokszor elmondtam, hogy nagyon sokszor előfordul, hogy a tervezett napunk fenekestől felfordul.
