Kutyás blog

Már sokszor szó esett róla a blogomban, hogy a menhelyünk nem csak az utcán kóborló kutyákon segít, hanem a gazdájuk számára feleslegessé vált állatokat is befogadja. 

Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy míg az utcán nagyon sok esetben egy önsétáltató kutyus kerül párat, majd hazatér, és úgymond minden megoldódik, addig a gazdás kutyáknak aligha kínálkozik megoldás.

Pár héttel ezelőtt szombaton önkénteseink hazafelé tartottak a menhelyi kutyasétáltatásból.
Ekkor lettek figyelmesen Zsombón egy soványka, erősen szőrhiányos, idős kutyusra, aki a bicikliút mentén feküdt. Megsajnálták, hazavitték, majd másnap segítséget kértek tőlünk chipolvasásban, de szerencsére elhelyezésben is tudtunk segíteni, mert épp volt szabad helyünk.

Éppen a múlt heti blogomban fejtettem ki, hogy sajnos nagyon kevés dolgozónk van, tehát annyi emberre oszlanak szét a feladatok, ahányan vagyunk. 
Mindenki túlterhelt, fáradt, és ahogy korábban is mondtam, egyszerre nem tudunk két helyen lenni.

Korábbi blogom valamelyikében már írtam arról, hogy mennyire kifordult ez a világ magából. Sajnos ezt most nap nap után újra a bőrünkön tapasztaljuk.

Egyrészt folyamatosan munkavállalót keresünk, de a jelentkezők többsége sajnos nincs tisztában azzal, hogy mi a munka, még a leírás, majd szóbeli magyarázat után sem.

Már korábban írtam arról, hogy milyen sokan elutasítják az időseb kutyus öröbefogadását. Legfőképpen idős emberek nem szeretnének maguk mellé idős, korban hozzájuk illő társat. 
Idős kutyát leginkább külföldre fogadnak örökbe, illetve már azért idehaza is, de jellemzően mindig fiatal családok. Gondoljunk csak Pipacsra, aki tíz évesen került hozzánk, és önkéntes kozmetikusunk, Vanda fogadta örökbe. Vagy éppen Árgus, akiről azóta is rendszeresen beszámolnak a gazdik. 

Milyen a jó állatvédő? 
Nem iszik, nem eszik, nem alszik nem beszél (vissza). Reggeltől reggelig (!) dolgozik, sohasem pihen, a telefont mindig azonnal felveszi. 

Van a mi menhelyünknek néhány ikonikus alakja. Olyan kutyák, akik a szerves részét képezik az életünknek. Ők általában komoly viselkedésproblémával érkeztek hozzánk, sok időt nálunk töltöttek, és felfedték nekünk valódi, őszinte, kedves arcukat. Természetes, hogy azok a kutyák, akik sok időt töltenek velünk, jobban megismerjük őket, jobban a szívünkhöz nőnek.

Úgy másfél- két hete kezdődhetett a kálváriánk Trinitivel, aki betegen érkezett hozzánk. Parvóvírusos volt, és nagyon gyorsan elragadta tőlünk. Aztán egy hosszabb szünet, majdnem egy hét telt el, nem volt újabb megbetegedés, pedig a karanténunk tele van új kutyussal. Szóval megnyugodtunk, szerencsések vagyunk, hogy nem terjedt tovább a parvó.

Nem szeretnék hosszúra nyúló bevezetőt írni, mindenféle szaftos részlettel, pusztán egy kutya életét szeretném bemutatni. Rövidke élete alatt nagyon sok rossz dolgon kellett keresztül mennie, és ez rányomta a bélyeget a viselkedésére is. Igyekszem  kizárólag a tényekre hagyatkozni.

Athos a héten került a menhelyünkre, de kálváriája már hosszú hetek óta tart. Sajnos nagyon nehéz azonban úgy segítséget nyújtani, hogy a kutya tulajdonosa nem ad életjelet magáról.

Szilveszter előtt blogok és posztok sokasága szólt arról minden állatvédő szervezetnél, hogy miként óvhatjuk meg négylábú barátainkat a stressztől.

Aztán Újév első pár napján rajövünk, hogy mintha újfenn a falnak beszéltünk volna.

Ennek több oka van:
A Szilveszteri hangulatba kerülők gyakorta már napokkal az engedélyezett durrogtatás előtt belefognak. Én ezt szigorúan büntetném. Van lehetőségük erre az év utolsó napján este hattól másnap hajnalig. Legyen ez elég!

A heti bevezetőm ismét a blog végén találta meg a megfelelő helyét, miután a hétvégén visszakerült gondozásunkba Kathy, aki nem is olyan régen került gazdihoz. Az okokról, a miértekről a blogom végén szólok.

Ugyan még csak most ünnepeltük a Karácsonyt, de nekünk egy picit muszáj előre tekinteni. 

Az évek csak úgy peregnek, hát még a Karácsony utáni pár nap. Szempillantás alatt itt van a szilveszter, ami az emberek egy jelentős részének a szórakozást, az évbúcsúztatást jelenti.

Én most nem mennék abba bele, hogy ezt a világjárvány ezt mennyire hátráltatja. Házibuli, tűzijáték biztosan lesz. És ha tűzijáték van (még ha csak a szomszédban is) akkor rettegő, világgá szaladó kutyák is lesznek.

Karácsony előtt a megszokottnál többen keresnek meg minket azzal kapcsolatban, hogy mire lenne a legnagyobb szükségünk. Cégek, magánszemélyek is szerveznek gyűjtéseket, hogy átadhassák az adományt az arra érdemesnek vélt szervezetnek. Természetesen nagyon fontos, hogy az adományozók tudjanak azonosulni azzal a szervezettel, akiknek támogatják a munkáját. Talán ez az egyik olyan hónap, hogy ha szerencsések vagyunk, fel tudjuk tölteni a megcsappant raktárainkat.

Ismét egy tucat bevezetőnek való kutyasorssal ismerkedtünk meg, tele tanulsággal. Folytatnom kellene a 21 kutya történetét, amibe már belekezdtem, de most annyi minden más történt, amit ep kell elmondanom, hogy az ő szomorú történetüket kénytelen leszek később folytatni.

A bevezetőmben pedig már a szokásos kárálásomat kezdem, mert az emberek még mindig nem értik: Karácsonyra nem ajándékozunk élő állatot!

Nagyjából két hónapja a menhely gondozásába került egyszerre 21 kutya. Akkor azt ígértem, hogy beszámolok részletesen egyszer erről a történetről. Ennek most jöhetett volna el az ideje, ugyanis a kutyák már hivatalosan is Tappancsos kutyák.

Már jó ideje halasztok egy blogot, ami még csak a fejemben született meg. A nálunk élő puli jellegű kutyákról szeretném írni.

Most viszont ismét egy másik témát kell választanom, ugyanis a héten búcsút kellett vennünk egy olyan kutyánktól, aki nagyon régen a menhelyen élt, és sohasem került családhoz.

Az ilyen kutyák ihlették a heti blogot. Most szeretném bemutatni azokat a menhelyi kutyákat, akik már nagyon régen nálunk élnek, és szinte mindenkinél borítékolható, hogy ez a végleges otthonuk. 

Ugyan már sokszor írtam erről a blogomban, mégis az emberek újra és újra előhúzzák ezt a kártyát a kalapból.
A minap egy elég feszült hangulatú idős asszony hívta a menhelyet, még jóformán bele sem szóltunk a vonalba már elkezdte a dolgozónk kiosztását.

Az első mondata az volt, hogy csak nagy nehézségek árán találta meg a telefonszámunkat, hozzánk be sem lehet jutni, továbbá 5 kutya van a honlapunkon.

A múlt heti blogomban kicsit részletesebben bemutattam néhány kutyánkat, akik a gondozásunkban élnek, hogy mi is történt velük azóta, hogy hozzánk kerültek. Mert bizony, ahogy mondtam, a legtöbb ember megnyugszik akkor, amikor a kutya már nincs az utcán, azt gondolják sorsa megoldódott, gyorsan talál egy gazdit és minden rendben lesz. De sok esetben ez nem így történik. 

Ezen a héten nem került új kutya a gondozásunkba. Hihetetlen, hogy hosszú idő után kénytelen vagyok ezzel inditani egy blogot, de ez az igazság.
Jelenleg csordultig van minden, talpalattnyi helyünk sincs. A hétvégén azonban a gazdihoz kerülő kutyusok jóvoltából enyhülni fog a nyomás. 

Van egy fehér színű, kuvasz jellegű kutya, aki immár hetek óta lázban tartja az embereket. Nem azért, mert bárkinek is ártana, hanem azért, mert mindenki sajnálja, aki valamennyire is érzékeny az állatok sorsára. Egész Szegedet bejárta, vagyis inkább körbe szaladta. 

Először a Mars tér körül tanyázott, záporoztak is a bejelentések, hogy menjünk érte. Megfogni senki nem tudta, és szinte állandó mozgásban van. 
Önkéntesünk több napját is rászánta, hogy megfogja, egyszer sikerült is neki, de egy pillanat alatt elrágra a gyorspórázt, és önkéntesünk kezét is megharapta.