Kutyamesék: heti képes beszámolók a Tappancstanya mindennapjairól és kutyás történéseiről.
Kutyás blog
Bevezető helyett egy nagyobb lélegzetvételű blogot készítettem a héten csupa tanulságos történettel. Remélem, hogy a történeteken keresztül egy kicsit közelebbről sikerül megismerni a munkánkat. Sajnos a tanulságok olyanoknak szólnak, akik biztosan nem olvassák a blogot.
Hétfő
Sokan gondolják, hogy ha látnak egy rohanó kutyát az úton, akkor csak felhívnak minket, mi pedig pár másodpercen belül ott is vagyunk teljes felszereléssel, és hopp, meg is van a kutya.
Bevezető helyett mostani blogomban inkább zárszót teszek. Ez talán egy pont is egyben, egy végeláthatatlan ügy végére. A lentebb elmesélt történetek is jól mutatják külön-külön is, hogy mennyi megbecsülést kapnak a kutyák a gazdáiktól, akik mellett éveket, esetleg egy életet leszolgáltak.
Hetek óta érlelek magamban egy bevezetőt, de valahogy mindig volt fontosabb, mint egy rágalomra reagálni.
Néhány hete egy posztban szembe jött velünk egy hölgy véleménye a közösségi oldalon, melyben a menhelyet ócsárolta. Ezt szebben nem lehet kifejezni.
Véleménye szerint a menhely hosszú évek óta ugyanazokra a kutyákra gyűjti a pénzt, nem változik semmi, nincs befogadás.
A minap egy igen borzasztó cikket olvastam. Romániában áldozatul esett egy természetjáró, aktív, sportos életet élő hölgy egy falka kutyának.
Szerencsére személyesen nem láttam, de fotókat már igen arról, hogy mennyire sok kóbor kutya él arra felé. Azért hozzáteszem, itthon sem sokkal fényesebb a helyzet egy-egy megyében, úgyhogy ehhez hasonló baleset bármikor itt is bekövetkezhet.
A mostani blogomnál úgy adódott, hogy kronológiai sorrendben tudom írni. A hétfői nap egyben a bevezetőm. A január nagyon szomorúan indult a menhelyen. Egy újabb olyan kutyát veszítettünk el, aki egy ikonikus alak volt. De nem is húzom tovább az időt, lássuk mi történt ezen a héten a nálunk...
Ma reggel korai blogírásra adtam a fejem. Meg is volt az ötlet, úgyhogy gyorsan főztem egy kávét, és le akartam teríteni a plédet a dohányzóasztal elé a nappaliban, és nekifogni. A kutyák úgyis a kanapén szoktak feküdni, de nagyon igénylik a közelségem,így én a kanapé meg a dohányzóasztal közé fészkeltem magam.
Amikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok a szilveszteri mulatságon-már akinek ez mulatság.
Minden évben tépik a szájukat az állatvédők, az állatbarátok, hogy micsoda stresszel jár a tűzijáték, de minden évben bebizonyosodik, hogy a kérések süket fülekre találnak.
Nem csak a kutyák, macskák félnek a tűzijátéktól, hanem minden állat megzavarodik. Idén rengeteg madár is áldozatul esett. Gondolom a korábbi években is, csak talán nem kapott ekkora visszhangot.
A héten korona vírusos lett a kis Lemi, éppen ezért úgy döntöttem, hogy most a kutyák és macskák koronavírusos megbetegedéséről írok.
Amikor nálunk, embereknél elszabadult ez a vírus, akkor sokan estek pánikba, hogy a kedvencük akár megbetegítheti őket, sőt olyanok is voltak, akik emiatt mondtak le az állatukról.
Ezen a héten nem írok bevezetőt, mert nagyon sok tanulságos történetet tudok elmesélni, és nem tudtam kiválasztani egyet közülük. Kár is volna, mert szerintem érdemes elolvasni mindet, hogy képet kaphassunk arról, hogy mi itt hogyan éljük meg a kutya-gazda kapcsolatokat.
Hétfő
Az Ünnepek közeledtével megint előhúzom a kalapból a két szokásos témát, amit szinte minden évben leírok, aztán megint sokan nem fogadják meg. Ennek oka, hogy aki a blogot olvassa, az szereti a kutyáját, törődik vele, és pontosan tudja, mit kell tennie.
Már csak pár hét van Karácsonyig, és ugyan nem olyan számban, mint hosszú évekkel ezelőtt, de azért csak befut egy-egy telefon olyanoktól, akik kölyköt szeretnének adni a gyereknek, meg a nagyinak, rokonnak.
Nagyon szeretném hinni, hogy az emberek irracionális viselkedéséért a jelenlegi bizonytalanság, a háború, illetve talán még a vírus hibáztatható.
Ellenkező esetben viszont nem kis probléma van.
Nem csendesedik az érdeklődés Frédi, a spániel iránt, akinek minden napra jutna három-négy kérője, jobbnál-jobb helyeket ajánlva neki.
Amióta az eszemet tudom, mindig voltak otthon kutyáink, persze akkor még más szemmel láttam az állattartást. Nekünk mindig keverékeink voltak, de egyszer volt egy dalmata jellegű kutyus is, akkoriban meg voltam bolondulva a 101 kiskutyáért.
Amikor Szegedre költöztem, és elkezdtem a menhelyen önkénteskedni, akkor már tisztán láttam, hogy számomra mennyire jelentéktelen a kutya fajtája. Ami számított, az a jelleme, semmi más. Na, nem mintha olyan sok fajtatiszta kutyával találkoztam volna a menhelyen.
Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat, de valahogy az ember akkor szembesül valójában ezekkel a dolgokkal, ha már megtörténik.
Nem készültem búcsúbeszéddel, de sajnos kénytelen leszek megírni.
Egy öreg kutyánál ez bármikor bekövetkezhet, mégis olyan rég élt már velünk, hogy elhihettük, hogy még sokáig így lesz. Annyiszor talpraállt!
Ég Veled, Huba!
Valahogy nálam szokássá vált a rég nálunk élő, menhelyen meghalt kutyákat a blogomban búcsúztatni. Ennyi a minimum, ami kijár nekik.
Kutyának benn a helye, mérettől függetlenül! Én ezt az elvet vallom, és emiatt többet néztek már bolondnak, mint épelméjűnek.
Nem csak az mondatja velem, hogy jön a tél, és az állatok is fáznak. Sokkal inkább az, hogy a kutya télen-nyáron, évszaktól függetlenül is a gazdája mellett érzi magát a legjobban.
Sokan persze-és lehet ők a többség- azt vallják, hogy a kutyának kinn a helye. Feladata van, házat őrizni, nem csak úgy lenni a nagyvilágban. A kutyák nem szobába valók, a kistestű kutyák jelezzenek, a nagyok pedig védjék az értékeket.
Múlt heti blogomban kiemelt részt szenteltem annak, hogy bemutassam Bíborka történetét. Akkor ígértem, hogy írni fogok ismét a szaporítókról és az "akciósan" megvásárolt kiskutya hátulütőin.
A szaporítótól vásárolt fajtatiszta, olykor csak fajtatisztának tűnő kiskutyák éppen ugyanolyan aranyosak, mint bármelyik más kiskutya.
Különbség pusztán az, hogy nem látunk a "csomagolás" alá, illetve nem is feltétlenül azonnal jelentkeznek a gondok. Előfordulhat, hogy csak néhány év múlva.
Ez alkalommal vidám híreket osztok meg Önökkel a bevezetőmben. Sokszor kapunk kedves képeket, élménydús beszámolókat védenceinkről. Ezek a levelek újra és újra feltöltenek bennünket, hiszen ezért érdemes dolgoznunk.
Rengeteg cikk, blog, kutyás könyv szól arról, hogy mennyire fontos a megfelelő időzítés, amikor a kiskutya már elválasztható nagyobb megrázkódtatás nélkül az anyától.
Az kőbe vésett, hogy 6-8 hetes koráig minden kölyöknek az anya mellett a helye. Ennek millió oka van, fejlődésbiológiai és pszichológiai egyaránt.
Nem csak a korai szocializáció, hanem a kölyök egészsége is ezen múlik, hiszen kicsi korában az anyatej védi a kicsit, később pedig a vakcinák.
Mai történetem főszereplője Bubu, aki épphogy letöltötte nálunk a karantén idejét.
Impozáns, szép külleme miatt érkeznek is rá sorozatban a telefonok: szinte kivétel nélkül mindenki tanyát óhajt vele őriztetni.
Még az sem gond hogy ő igen jámbor természetű: a jelentkezők egyik felének úgyis az elriasztás a célja Bubuval, a másik fele meg úgy gondolja, hogy majd ősi módszerekkel ő megoldja, hogy kellőképpen vad legyen.
Az elmúlt hét ismét az bizonyította, hogy amennyire kegyetlenek, mérgezőek tudnak lenni az emberek, épp ugyanannyira önzetlenek és melegszívűek is.ismét találkozhattunk kegyetlenül sorsukra hagyott kutyákról, felelősséggel, melyet áthárítottak. De a világ nem csak egyféle: az Állatok Világnapja és a nyílt nap alkalmával azonban rengeteg segíteni akaró, melegszívű emberrel is találkozhattunk.
Tekintve, hogy a blogomat is kronológiai sorrendben írom, így most a blogom kiemelt témáját is a cégére rakom. A szombati nap a kutyasétáltatásé, menhelyi önkénteskedésé, ami elsőre egy nagyon kellemes szombati elfoglaltságnak tűnik. Hogy valójában micsoda munka van benne, azt a blogom végén olvashatják.