Kutyás blog

Ezen a héten a szokásosnál is sokkal-sokkal nagyobb hajtás volt, ugyanis rengeteg adomány érkezett a menhelyre, amit elraktározni, dokumentálni nem kis feladat, és az adományozók természetesen a menhelyet is megnézték, így szabad pillanata a maroknyi csapatunknak aligha akadt.

A pályázati pénzből felújított udvarok rendberakása is zajlik, közben amikor lehet, költöztetjük vissza a kutyákat, persze előtte a kutyaházakat is vissza kell tenni a helyére.

Ez a hét az Ünnepek előtti nagy készülődésről szólt, vagy kellene, hogy szóljon. A menhelyen rengeteg látogató volt a hét minden napján, szombaton például közel 1000 kg eledel gyűlt össze, amit nem tudunk elégszer megköszönni. Hihetetlen öröm, hogy ilyen nagyszerű hírekkel kezdhetem a beszámolót. Nagyon lehetett érezni, hogy sokan támogatnak minket, a hivatásunkat, a küldetésünket. Szombaton nem tudtunk magunkhoz térni, hogy ilyen sok élelmiszer összegyűlt a kutyáknak. 

Így, a Karácsony közeledtével gyakran eszembe jut egy szívszorító történet, amit bizonyára már elmeséltem Önöknek, a régi olvasók talán emlékeznek is rá. A történet, ami ennyire hatott rám egy meleg nyári napon játszódott, mégis a kezdet valamikor Karácsonyra tehető.

Még viszonylag friss önkéntesként, kellőképpen naivan azt gondoltam, hogy a menhelyre kilátogató emberek jó szándékú, kutyaszerető hétköznapi hősök, akiknek fontos, hogy egy árva négylábút vegyenek magukhoz. Ez a hozzáállás még ma is igen naivnak hangzana, de így visszagondolva akkoriban ez inkább röhejes volt. 

Néha a heti bevezető a blog végére kerül, zárszóként. A hét eseményei is úgy hozták, hogy a hangulathoz, az eseményekhez sokkal jobban passzol egy zárszó. Ezzel is jelezve, hogy egy történet végére értünk, nem vitázunk, mert nincs értelme. Az állatvédelmen belül sokszor nem egyeznek a nézőpontok. Mi mindig igyekszünk a mi szemszögünkből a lehető legjobb megoldást keresni, de ez nem azt jelenti, hogy ezzel a nézettel mindenki egyetért. A héten ismét bebizonyosodott, hogy ugyanazt a történetet teljesen eltérően értékeljük mi állatvédők, még akkor is, ha elvileg a cél ugyanaz.

A hétvégén újabb patthelyzetbe kerültünk annak köszönhetően, hogy az emberek nem ismerik a kutyájukat, vagy a viselkedésének nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. A történetemben szereplő örökösök ugyan nem ismerték jól az elhunyt kutyáit, valakit meg is kértek, hogy viselje gondjukat, míg hozzánk nem kerülnek, de sajnos a történelem már annyira sokszor ismételte önmagát, hogy muszáj róla beszélnem!

A jövő héten egy nagyobb volumenű mentésbe fogunk bele, így nagyon át kell gondolnunk, hogy hogyan szervezzük át a megüresedett helyeket, hogy az újabb bajban lévő kutyák bejutását a jövő héten el tudjuk kezdeni. Ez szervezést, tervezést igényel, és egyelőre részleteket sem szeretnék elárulni a mentésről, talán csak annyi, hogy szívszorító esetek, és úgy éreztük, hogy nekünk is segíteni kell.

A héten egy igen nagy volumenű projektbe vágtuk a fejszénket, ami az idő szűkössége miatt nem tűr halasztást. Azt sokan tudják, hogy nagyon nehéz anyagi helyzetbe kerültünk idén, ami az adó 1% csökkenésének, és az adósságainknak köszönhető.

Még a jövőt sem nagyon látjuk, így aztán nem álmodhatunk arról sem, hogy bármely részét is korszerűsítsük a menhelynek saját pénzből.

A héten történteket nem szerettem volna bezsúfolni egy bevezetőbe, mert elveszett volna a lényeg, talán így jobban át tudom adni, hogy mi minden történik a menhelyen, miközben az emberek azt gondolják, hogy mi csak ülünk a telefon mellett, és csak a hívásokat várjuk. Lássuk egy kicsit a mindennapokat a mi szemünkkel is...

Hétfő

A félős kutyák a szívemben mindig különös helyet foglalnak el, valószínűleg azért, mert 9 évvel ezelőtt önkéntes koromban egy félelmi agressziós kutyába szerettem bele a menhelyen. Ez a kutya alapjaiban változtatta meg az életem, és soha nem bántam meg az örökbefogadását, még akkor sem, amikor teli szájjal vicsorgott rám. Ő Csibi, menhelyi nevén Csipke, aki már elmúlt tíz éves, és már csak akkor vicsorog rám, ha megkérem, hogy nevessen. Ha valakiben biztos vagyok, hogy soha nem hagyna ott sehol, és minden szavam szentírás a számára, akkor az Csibi!

Nem tudok szavakat találni az emberi felelőtlenségre: egy korábban lakásba örökbeadott kutyánkat a Mars téren találják meg, és egy állatbarát párral ez a kutya Makóra utazik, ahonnan mi hozzuk vissza a menhelyre. Közben kiderül, hogy a gazda tovább adta valahogy a kutyát Röszkére, amiről persze nem szólt. Hogy onnan hogyan került a Mars térre, az már rejtély marad. Sajnos az örökbefogadókat csak szúrópróba szerűen tudjuk ellenőrizni, de sokakról rendszeresen hallunk, mert önkénteseink sokszor találkoznak, összefutnak velük.

Akik követik a tevékenységünket, biztosan ismerősen cseng Frici neve, aki a héten érkezett hozzák igen rossz állapotban.
Kiskundorozsmán találta őt egy állatbarát férfi, aki kutyát sétáltatott, és rögtön kérte a segítségünket. Amikor Frici a menhelyre érkezett, már rögtön láttuk, hogy beteg, és bizony a gyanúnk nem volt alaptalan, Fricit megtámadta a parvóvírusos bélgyulladás. 

Amikor egy kutyát örökbeadunk külföldre, akkor jól tudjuk, hogy nagy valószínűséggel csak fényképeken látjuk viszont, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ő boldog életet éljen. Persze ki tudja megjósolni, hogy kinek mennyi idő jut.

Hétfő

Csak úgy pörögnek a napok és a hetek, soha sincs megállás, és észrevétlenül beköszönt az október. Hihetetlen, hogy pár hete még tördeltük a kezünket Morgó agyvérzése miatt, most pedig úgy viselkedik, mintha semmi nem történt volna, még a klasszikus félretartott fejtartás is elmúlt. 

A mai azonban egy különleges nap volt a kutyák számára, ugyanis ismét kaptunk adományba néhány üstnyi bivalycsontot, húst és nyesedéket. Mondanom sem kell, hogy mindenki kétpofára ette az ínyenc falatokat.

A heti bevezetőm egy olyan téma lesz, ami az állatvédők számára darázsfészek, de én azért belenyúlnék.

Kedves Morgó!

A bevezetőmmel nem búcsúzni szeretnék tőled, hanem elmondani Neked, hogy milyen fontos része vagy a menhelyi életnek. Biztatásnak szánom, hogy tudd, mennyire fontos vagy nekünk, annak ellenére, hogy nem is olyan régen csatlakoztál hozzánk. A mindennapjaink része lettél, aki minden nap mosolyt csal az arcunkra, akiért rajonganak az önkéntesek és gondozók egyaránt.

A blogomat általában vasárnap, munka után kezdem el, de most túl fáradt voltam ahhoz, hogy belekezdjek. Már összeállt a bevezető nagyjából a fejemben, amikor megérkezett a várva várt adó 1% összegéről az értesítés, ami minden évben a kiadásainkat, a fennmaradásunkat hivatott biztosítani. Az idei összeg közel 2 millió forinttal marad el a tavalyitól, ami sajnos szintén kevés volt ahhoz, hogy a kiadásainkat maradéktalanul fedezze.

Épp a múlt heti blogomban méltatlankodtam amiatt, hogy Kokó, a nyakmerevítős hajléktalan férfi kutyája kapcsán egyes emberekben felmerült, hogy a menhelyen rossz körülmények között, túlzsúfolva élnek az állatok. És persze hogy mennyivel jobb helye van a kutyának az utcán oltatlanul, ahol akár baleset is érheti, ráadásul ki van téve "gazdája" szeszélyeinek, mint nálunk.

Hogy mennyire másként látják az emberek ugyanazt a világot, azt nagyon jól mutatja Kokó esete, aki a héten került hozzánk az utcáról. 

Múlt heti blogomban már beszéltem Turbóról, aki egy másik alapítványtól érkezett, mert állítólag nem tudják megfelelően ellátni, ugyanis nincsenek felkészülve egy baleset következtében amputált lábbal élő kutya ellátására. Turbó felszakította az amputált lábát, amit így újra kellett varrni, a sebét aztán légylárvák támadták meg, számomra elég érthetetlen okokból, így aztán úgy döntöttünk, hogy átvállaljuk Turbót. A menhelyen aztán meglepetések sora várt minket, ugyanis korábban azért szakadt fel a sebe állítólag, mert úgy futott, mint a nyúl.

Akik követik a közösségi oldalon, vagy a honlapon keresztül a menhelyi életet, azok bizonyára tudják, hogy feléltük az összes tartalékunkat, és iszonyú nehéz anyagi helyzetben vagyunk addig, amíg a következő 1% meg nem érkezik, igaz, arra még várhatunk, mert még az összeget sem tudjuk. Minden évben augusztusban-szeptemberben tövig rágjuk a körmünket, hogy milyen lesz a következő évünk.