Kutyás blog

A kollégáim és én, akik blogokat, vagy akár posztokat készítünk, mindig törekszünk arra, hogy tárgyilagosak maradjunk. Sokszor kérjük az embereket, hogy próbáljanak a kutyusra koncentrálni, nem pedig arra, hogy ki és miért adta le, hiszen ez nem segít. 

Egyébként is vannak élethelyzetek, amikor az ember ezt látja egyetlen megoldásnak. Nem vagyunk egyformák. 

Persze vannak vérlázító esetek, állatbántalmazások, amikor igenis meg kell valamilyen formában büntetni azt, aki ezt tette. De csak akkor, ha valóban biztosak vagyunk benne, hogy azt láttuk ami történt.

Úgy látszik idén a nyárral együtt búcsúztatjuk menhelyünk néhány ikonikus alakját. Két hete, hogy Kefét gyászoltuk meg, majd múlt héten Trampli kapott agyvérzést, szerencsére ő azonban napról napra jobban van.

Most pedig egy újabb tragédia ért minket, ezúttal Szélvésztől kellett örök búcsút venni.

Szélvész ugyan nem sokáig élt a menhelyen, mégis ikonikus alakja volt az életünknek. Tavaly decemberben érkezett hozzánk, igen viharos körülmények között, talán sokan emlékeznek is rá.  

A heti blogom bevezetőjét ezúttal Kefének szentelem, akit 2012 decemberében kaptunk ajándékba az égiektől. Egészen csütörtökig itt élt velünk a menhelyen, és nagyon sokmindenre megtanított minket.

Az emberek véleményem szerint nagyon szeretik az olyan történeteket, amiknek boldog a befejezése. Talán épp emiatt van az, hogy a Disney-filmek felnőttek körében is igen népszerűek. Vagy például, főleg hölgyek körében a romantikus filmek. Ezek a kitalált történetek az emberek lelkét érintik meg. Éppen úgy, ahogy egy kidobott állat hálája, a sorsának jobbra fordulása is ezt váltja ki minden jóérzésű emberből.

Szinte minden napra jut egy új kutya, akit a blogban be kell mutatnom, mert számlálatlanul éreznek a bejelentések, hihetetlen mennyi kutya szorul segítségre. Persze a "számlálatlanul" azért barokkos túlzás, hiszen minden rengeteg adminisztrációval jár. 

Valami a héten örökre megváltozott a menhelyen: már nem ugynaz, mint régen!
Amikor egy nagy öreg távozik tőlünk, mert lejárt a földi léte, és mindezt nem gazdi mellett teszi, mindig kicsit megszakad a szívünk. 

Most egy olyan kutyától búcsúztunk, aki nem volt problémás, mégis szinte az egész életét a menhelyen töltötte. Hogy miért? Kezdetben a természete okozta a legnagyobb gondot, később már csak egyszerűen balszerencsés volt.

Nehéz, változatos héten vagyunk túl, most is sok tanulsággal a hátunk mögött. Ez alkalommal nem is emelek ki egyetlen történetet, mert talán úgy kap az ember igazi képet az életünkről, ha teljes egészében átadja magát a heti blogomnak.

Minden héten sok-sok szomorú kutyasorsot osztunk meg az olvasóinkkal, és egy-egy történetet ki is szoktunk emelni a többi közül. Ezen a héten nagyon sok ilyen történet lehetne.

A héten nagyon sok olyan került a gondozásunkba, akik sorsukat kizárólag az emberi felelőtlenségnek köszönhetik. Annak, hogy még mindig tárgyként, eldobható használati cikként tekintenek rájuk, nem pedig érző lényként.

Most ezeket a történeteket mutatnám be röviden:

A kiskertekben, tanyákon ilyenkor megélénkül az élet. Habár nagyon sokan már életvitelszerűen élnek kinn a kiskertekben, üdülőkben, azért mégis nyáron indul el az igazi élet.

Minden tavasszal óriási igény van a kiskutyákra, ami a házi szaporítók álma, hiszen megszabadulhatnak a nem kívánt alomtól. A kiskutyák egy nagyobb része kiskertbe költözik, ahol a feladata a ház őrzése és társaság szolgáltatása, hogy az ember ne legyen egyedül. 

Nálunk a távolság definíciója elég megosztó. Sokszor halljuk ugyanis Szeged környéki lakosoktól, hogy a menhely mennyire messze van...

És persze jönnének ők többször látogatni a kutyát, csak hát ugye a nagy távolság, a rossz közlekedés... Meg egyébként is, sok idő az utazás is. 

Meg aztán ott van az is, hogy "ez" mégiscsak egy kutya!
Nem gyereket akarunk örökbefogadni!
Mindegy az, hogy milyen, csak jó hamis legyen!

A menhelyi mindennapok iszonyúan pörgősen telnek. Kutyákat fogadunk be, keresünk nekik gazdit, ismerkednek velük a gazdik, és emellett a mindennapi teendők is ott vannak. 

Sokan kérnek segítséget, nem győzzük a kutyákat befogadni. 
De ehhez idő kell:
Kutyát átvenni, lemondónyilatkozatot kitöltetni, megbeszélni a leadás okát. kutyát átvenni, elhelyezni. Ez sok esetben nem is olyan egyszerű, hiszen nem minden kutya együttműködő.

Véleményem szerint az emberek nagyon kicsi része tájékozott megfelelően a menhelyek működésével kapcsolatban. Persze ennek lehet egyik oka az is, hogy a menhelyek különféle módon működnek, és sajnos nagyon elérőképet mutatnak.

Sokféle szeretet létezik.
És nem minden szeretet jó.
Sokszor ezzel az érzéssel okozunk jóvátehetetlen károkat a másik élőlényben, úgy, hogy közben a legjobbat kívánjuk neki.

A héten a létező összes szabad helyünket felszámoltuk, hogy segíteni tudjunk nyolc kutyának.
Segítséget nem a kutyák gazdája, hanem a gazdi fia kért, aki szabályosan sokkot kapott attól amit rég nem látott rokona házában látott.

Akik közvetlenül a menhelyi vonallal szeretnének beszélni, nem biztos, hogy rögtön sikerrel járnak.
Mivel a menhelyi dolgozók nem kizárólag telefont kezelnek, így rengeteg okból előfordulhat, hogy nem vesszük fel a telefont:
Épp koszos a kezünk, mert kutyát ápolunk, takarítunk, vagy bármi egyéb, kosszal járó tevékenységet végzünk.
Néhány helyen a menhelyen belül egyszerűen nincs térerő és átmenetileg nem kapcsolható a vonal
Épp kutyát fogadunk be, vagy adunk örökbe,
Az állatorvosunkkal dolgozunk,

A kérdőívből nagyon sok kiderül a számunkra.
Az örökbefogadók célja, hozzáállása nagyon különböző. Van akik minden kérdésre szép, bő választ adnak, ilyenkor azért látható, hogy a család tényleg mennyire szeretné a kutyust, és mennyire motiváltak.
Míg vannak olyanok is, akik "csak" egy kutyához szeretnének hozzájutni, nem akarják túlbonyolítani a dolgokat. Ők általában eldöntik, hogy kell egy kutya, aztán pár nap alatt be is szerzik valahonnan a blökit. Aztán majd lesz valahogy.

Sajnos még mindig sokan úgy tudják, hogy egy menhelynek meg kell oldani a kóbor kutya helyzetet az egész megyében, emellett a gazdás kutyákat is fogadnia kell, illetve a gyepmesteri telepről is menteni kell.

Aki belelát a menhely működésébe, az sajnos tudja, hogy kizárt ilyen elvárásoknak eleget tenni. Illetve lehetne, de akkor a benn élő kutyák mentális és testi épsége egyaránt sérülne. Ezt azt hiszem nem kell ecsetelni.

A minap elgondolkodtam, hogy néhány percnyi ismertség után is mennyi mindent megtudhatunk egy kutya-ember alkotta szövetségről.
Leadáskor a volt gazdi és kutyája kapcsolata sok esetben nagyon jól látható, az egymáshoz fűződő viszonyról a testbeszéd mellett a kutya és gazdi reakciója is nagyon sokat elmond.

A héten például egymás után, de egymástól teljesen függetlenül érkezett hozzánk Lili, utána pedig Lecsó.

Soha nem szerettünk más munkájával, tevékenységével foglalkozni, mert bőven akad nekünk is teendőnk, ami maximálisan kitölti a mindennapjainkat. Mindenhol sok a kóbor, gazdátlan, vagy épp gazdás, de segítségre szoruló kutya.

Nálunk az utóbbi időben jelentősen megnövekedett a gazdás kutyák száma, vagyis az olyan kutyáké, akik menhelyre kerülésük előtt családban éltek. Azt gondolom, hogy ez nem egyedülálló probléma, hanem más menhelyek is szembesülnek ezzel a problémával, ha valóban aktívan mentik a kutyákat.

Néhány napja a közösségi oldalon segítséget kértünk, mert vészesen fogy a menhelyi kutyák élelme. Még mi magunk sem gondoltuk, hogy ekkora segítséget, szeretetet, önzetlenséget kapunk az emberektől, és ekkora összefogás lesz értünk.

Akik követik a menhely munkáját a közösségi oldalon, a honlapon, a blogjainkból egyaránt tájékozódhatnak. Fontosnak tartjuk, hogy leírjuk a bekerülő kutyák körülményeit, hiszen a leendő gazdikeresés szempontjából fontos, hogy miért került be a kutya.

A legtöbb esetben nem kóbor kutyák érkeznek, hanem megunt állatok, ugyanis az utóbbi időben ebből van több. 
A megunt állat nem biztos, hogy minden esetben korrekt megfogalmazás, hiszen valóban előfordulhatnak olyan esetek, amikor nincs más megoldás, mint a menhely.