Kutyás blog

A kutya legérzékenyebb kora, amikor szivacsként szívja magába a sok információt, amikor szocializálódik, az a kölyökkor, amikor mindössze néhány hetes. 
Ilyenkor kell megtapasztalnia milyen az emberi érintés, és ezért fontos a szükséges oltások megléte után társaságba vinni, ingerekhez, zajokhoz szoktatni. Ha ilyenkor nem érik megfelelő ingerek, akkor a viselkedése inkább fog hasonlítani egy kis farkaséhoz, mint egy kutyáéhoz. 
Ezek a viselkedésformák később annyira a személyisége részei lesznek, hogy nem, vagy alig, és igen nehezen formálható lesz a kutya.

Úgy tűnik, hogy mi magyarok képesek vagyunk valóban fegyelmezetten élni, ahogy most a körülmények megkövetelik. Persze most is akadnak olyanok, akik fittyet hánynak másokra, a szabályokra. A szabályszegők és szabálykövetők mellett azonban muszáj beszélnem azokról az emberektől, akik gyakorlatilag pánikban élik a mindennapjaikat. Ők ugyanis legalább akkora őrültségeket képesek elkövetni, mint azok, akik most minden létező módon lázadnak. 

Nincsenek jó kutyák, rossz kutyák, pusztán kutyák vannak, eltérő tulajdonságokkal, és ezek a tulajdonságok vegyesek: tanultak, vele születettek. Formálhatóak és nem formálhatóak.

Mi a menhelyen minden kutya számára az igényeihez passzoló családot keressük. Menhelyre kerüléskor pedig mi magunk ismerjük meg a jellemüket, és helyezzük el olyan környezetben a menhelyen belül, ami neki is a legmegfelelőbb, illetve a társainak is. 

A múlt heti blogomat ott hagytam abba, hogy a menhely bezárta bizonytalan ideig a kapuit, avagy zárva tartunk. 

A folyamatban lévő örökbefogadások még megtörténnek, de bizonytalan ideig nem látogatható a menhely olyanok számára, akik most gondolkodnak örökbefogadásban. A kutyák és cicák befogadása a higiéniai szabályok maximális betartása mellett továbbra is működik. 

Mi másról is szólhatna a mostani bevezetőm, mint a Koronavírusról, ami a menhelyi életet is alapjában változtatta meg?

Nehéz úgy blogot írni, hogy a bevezetőm témája talán a következő pillanatban már nem lesz érvényes, vagy nem úgy lesz érvényes. Múlt héten korlátozni próbáltuk a látogatók számát, tekintettel a járványra, hiszen a hétvégék nálunk meglehetősen mozgalmasan telnek. Vasárnapra azonban a rengeteg látogatóból mindössze néhányan érkeztek meg, sokan ki is telefonáltak, hogy bizonytalan időre elhalasztják a látogatást. 

Ha a kutyák beszélni tudnának, és mi megkérdeznénk, hogy mi létük legnagyobb értelme, akkor biztos vagyok benne, hogy a válasz az lenne, hogy legyen egy társuk. A legtöbb kutyának ez valószínűleg egy konkrét személy, a gazdi lenne, illetve egy társuk, hiszen falkaállatok.

Letelt Néró veszettségi megfigyelése a menhelyen, így megkapta a védőoltását. Ő volt az a kutya, aki pár hete megharapta a gazdáját, majd két állatorvos is kiment a helyszínre lefolytatni az ilyenkor kötelező veszettségi megfigyelést. A harapás okára nem derült fény, de időközben Nérót sikerült a gazdájának jól megetetnie csonttal, ami a bélcsatornájában szinte bekövesedett, és csak akkor kért segítséget, amikor szegény kutya már őrületes fájdalmak közepette púposkodott, és nem volt hajlandó enni.

A héten Batu történetét szeretném megosztani az olvasókkal, kiemelve, hogy megannyiszor kaptunk már negatív kritikát azon oknál fogva, hogy beleártjuk magunkat mások mentéseibe, avagy megvárjuk míg mások kikaparják a gesztenyét.

Amikor megnyitjuk a saját közösségi oldalunkat, akkor csupa olyan reklám, bejegyzés, szabadidős tevékenység jelenik meg, ami az adott felhasználót érdekli. Nálam például kutyás kiegészítők, lakásba szerelhető kamerák, gazdit kereső kutyák posztjai sorakoznak egymás mellett.

Nem tudom nem észrevenni, hogy a rengeteg szomorú szemű, gazdit kereső kutya között mennyi bull típusú kutya keres gazdit.

Mi más is lehetne a heti blog témája, mint a felelős állattartás?

Mostanában egyre többen keresik meg a menhelyet, hogy lakásba szeretnének örökbefogadni kistestű kutyust. Az örökbefogadás egy hosszabb folyamat, és mire az összes oltását pótoljuk a befogadott állatnak, ivartalanításon átesik, valamint a szívféregszűrésen, már azt vesszük észre, hogy elillant 3 hónap. Tudom, sok idő, de így egy papírokkal rendelkező, oltott, ivartalanított kutyát vihetünk haza. Fontos a többszöri látogatás, kicsit megismerni a családot, ahogy a családnak is fontos megismerni a kiválasztott kutyát.

A múlt heti blogomat ott hagytam abba, hogy az elmúlt hetek eseményei után csak jó dolgok következhetnek. Aztán hétfő délután ismét fejvesztve rohangáhattunk, mert Liza, aki nem is olyan régen került össze a nagyudvarban lévő kutyákkal, rosszul lett. A tünetek alapján gyomorcsavarodásra lehetett gyanakodni, de nehezítette a helyzetet, hogy Murphy törvénye szerint egyetlen állatorvost sem sikerült épp akkor elérni. Így történt hogy dr. Szigeti Gábor és a csapata vállalta Liza operációját, hiszen velük sikerült a lehető leggyorsabban leegyeztetni a műtétet.

A heti mesém egy idős bácsiról szól, akinek kőből van a szíve, s valójában a mesém is igaz történet.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy néni, aki felett eljárt az idő, így két szeretett kutyájának további gondozását a férjére bízta. Az idős férfi azonban hamarosan a költözés mellett döntött, és úgy gondolta, hogy ezt egyedül teszi, a két kutyát sorsára hagyja.

Sajnos azt kell mondanom, hogy az idei év nagyon rosszul alakul a számunkra, pedig még alig kezdődött el. Nagyon azt érezzük, hogy hiába teszünk meg mindent a kutyákért, ez is kevésnek bizonyul, ráadásul néha egy-egy történet óriási energiánkat veszi el.

A héten rengeteg rossz történt velünk, feldolgozni sem volt időnk a történteket. Mégis az egész világ néhány napig egy új lakónk körül forgott, aki beérkezése után pár perccel már óriási vihart kavart az interneten.

Márciusban lesz 8 éve, hogy a menhelyen dolgozom, és biztosan állíthatom, hogy ez idő alatt sokat változott az emberek egy nagy részének hozzáállása az állatokhoz, a kutyákhoz. Egyre több ember keresi fel a menhelyet, hogy szeretne örökbe fogadni egy családtagot, akivel megoszthatja az életét, a mindennapjait, aki társa lehet, akivel kirándulhat, és akinek természetesen helye van bent lakásban. Ma már nem számít öregnek a 2 éves kutya, sőt vannak olyan családok, fiatalok, akik kifejezetten idős, idősebb kutyust szeretnének örökbe fogadni.

Ezen a héten a szokásosnál is sokkal-sokkal nagyobb hajtás volt, ugyanis rengeteg adomány érkezett a menhelyre, amit elraktározni, dokumentálni nem kis feladat, és az adományozók természetesen a menhelyet is megnézték, így szabad pillanata a maroknyi csapatunknak aligha akadt.

A pályázati pénzből felújított udvarok rendberakása is zajlik, közben amikor lehet, költöztetjük vissza a kutyákat, persze előtte a kutyaházakat is vissza kell tenni a helyére.

Ez a hét az Ünnepek előtti nagy készülődésről szólt, vagy kellene, hogy szóljon. A menhelyen rengeteg látogató volt a hét minden napján, szombaton például közel 1000 kg eledel gyűlt össze, amit nem tudunk elégszer megköszönni. Hihetetlen öröm, hogy ilyen nagyszerű hírekkel kezdhetem a beszámolót. Nagyon lehetett érezni, hogy sokan támogatnak minket, a hivatásunkat, a küldetésünket. Szombaton nem tudtunk magunkhoz térni, hogy ilyen sok élelmiszer összegyűlt a kutyáknak. 

Így, a Karácsony közeledtével gyakran eszembe jut egy szívszorító történet, amit bizonyára már elmeséltem Önöknek, a régi olvasók talán emlékeznek is rá. A történet, ami ennyire hatott rám egy meleg nyári napon játszódott, mégis a kezdet valamikor Karácsonyra tehető.

Néha a heti bevezető a blog végére kerül, zárszóként. A hét eseményei is úgy hozták, hogy a hangulathoz, az eseményekhez sokkal jobban passzol egy zárszó. Ezzel is jelezve, hogy egy történet végére értünk, nem vitázunk, mert nincs értelme. Az állatvédelmen belül sokszor nem egyeznek a nézőpontok. Mi mindig igyekszünk a mi szemszögünkből a lehető legjobb megoldást keresni, de ez nem azt jelenti, hogy ezzel a nézettel mindenki egyetért. A héten ismét bebizonyosodott, hogy ugyanazt a történetet teljesen eltérően értékeljük mi állatvédők, még akkor is, ha elvileg a cél ugyanaz.

A hétvégén újabb patthelyzetbe kerültünk annak köszönhetően, hogy az emberek nem ismerik a kutyájukat, vagy a viselkedésének nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. A történetemben szereplő örökösök ugyan nem ismerték jól az elhunyt kutyáit, valakit meg is kértek, hogy viselje gondjukat, míg hozzánk nem kerülnek, de sajnos a történelem már annyira sokszor ismételte önmagát, hogy muszáj róla beszélnem!