Kutyás blog

A heti beszámolóm főszereplője Dzsinó (Dinka), akinek példája szintén jól mutatja, hogy milyen példákból okulva vezettük be a szigorú(bb) örökbefogadási szabályokat. De kezdjük a legelején, hiszen úgy igazságos, ha megismerjük Dzsinó teljes történetét.

Valamikor még a Tappancsos dolgozói karrierem elején történt, hogy reggel egy kutyát találtunk az egyik fához kötve. Egy barátságos dobermann keverék volt, akihez egy szép beszámolót és cafatokra vagdosott oltási könyvet is mellékelt a gazdi.

A heti beszámolómat egy hétvégén készített fotóval nyitnám, ami sokat elmond arról, hogy mit jelent csapatban dolgozni. Sokáig gondolkodtam, mi is lenne a megfelelő kép, de azt hiszem, ennél beszédesebbet nem találhattam volna: Önkéntesünk, Alexa egyik dolgozónkkal, Icuval Barátot és Kalandort simogatja. Barát hosszú ideig agresszióval reagált mindenre: ha beléptünk a területére, ha el akartuk venni az edényét, ha hozzá akartunk érni. Minden más élőlényt az ellenségének tekintett, legyen az ember, vagy kutya.

Vannak olyan élethelyzetek a menhelyen, amikor komolyan nem találunk szavakat arra, ahogy az emberek viselkednek. Hogy csak a nem is olyan régen visszakerült Hektort említsem, akinek gazdájának állt feljebb, hogy nem virágcsokorral köszöntöttük, mikor arrogánsan közölte, hogy "hoztam a kutyát, mert elköltözök". Arról már nem is beszélnék, hogy a gondos gazdi szívférgesen hozta vissza azt a kutyát, aki negatívként távozott a menhelyről. 

Fél évvel ezelőtt egy szemtelenül fiatal, optimista, pályakezdő tanár jelentkezett hozzánk állatgondozónak, mert a szakmájában még nem talált munkát, és hasznosan szerette volna tölteni az idejét. Én minden erőmmel próbáltam őt lebeszélni, hiszen Hódmezővásárhelyről átjárni korán reggel embert próbáló feladat, másnak is beletört a bicskája, de ez a fiatalember elég makacs volt. Annyit mondott, hogy ő azért megpróbálná...

A heti beszámolómat egy igen szomorú történettel kezdeném. Van az úgy, hogy a  karanténban egy talpalatnyi hely sincs, és hevesen dobogó szívvel rohanunk munkatársunk elé, mert kutyát talált az erdőben, de nem tudjuk hová elszállásolni. Az én történetem most így kezdődne, de sajnos nem ez a teljes igazság. Amikor felértünk a karanténba, hogy Reni és Ricsi újonnan felfedezett kutyájának helyet vadásszunk, akkor eszméltünk rá, hogy a pár hete mentett Vili a saját helyét adja át most a következő bajba jutottnak. Vili ugyanis éppen ma feladta a harcot.

Úgy tűnik, hogy a pár évvel ezelőtt örökbefogadott Hektor retúrjegyet váltott a menhely és gazdája között. 2014-ben fogadták örökbe Sándorfalvára, és most minden előjel nélkül, a legnagyobb arrogancia kíséretében dobták vissza a menhelyre. Azért mondom, hogy dobták vissza, mert szinte dobták őt. A történetet ledöbbent munkatársaim mesélték, mert aznap én épp szabadnapomat töltöttem.

Ami egyik kutyának áldás, az a másiknak bizony könnyen átok. A menhelyi kutyák élvezik a nyarat, a verőfényes napsütést, a kerti locsolók, hatalmás fák nyújtotta hűvöst, a tiszta, hideg vizet, amiben ha kedvük tartja, akkor csobbanhatnak. Amíg a menhelyet a héten valódi stranddá nyilvánítottuk (csak a jégkrémes kocsi hiányzik!), addig ebben a napsütésben egy kutya majdnem a halálát lelte. Ő Vili, az idős, vak, mihálytelki bokor alá tévedt apró termetű kutya.

Nem indult éppen jó szájízzel ez a hét, ugyanis Kókusznak a gazdijelöltjei sorra eltűntek. Valahogy rendszerint így járnak a kölykök, akiket az emberek már sokkal hamarabb lefoglalnak, mint ahogy látogatható. Meglátnak egy cuki fotót egy kutyáról, és a család már tudja, ő kell!

Sok menhely fél a bull típusú kutyák tartásától. Hogy okkal, vagy ok nélkül, azt mindenki döntse el maga. Én azoknak a táborát gyarapítom, akik tartanak ettől a típustól, sok volt a rossz tapasztalatom. Emberekkel nem agresszívek, viszont más kutyákkal olykor kiszámíthatatlanul viselkednek, épp emiatt vannak fenntartásaim. A fajta kétség kívül sokat szenved emiatt, gyakorta kerülnek rossz kezekbe, aminek a következményei akár végzetesek is lehetnek. Ismerek persze kivételesen nyugodt, kiegyensúlyozott bull típusú kutyát is, de a legtöbb, akivel találkoztam átmenet a két szélsőség között.

Közkívánatra a mostani blogomat a próbanaposok kérdéseiből, reakcióiból állítottam össze a teljesség igénye nélkül. A leírtak több év próbanaposainak legjobb pillanatai, sőt néha a dolgozókéi is, akik esetleg fültanúi voltak a beszélgetésnek.

Bevezetőnek annyit, hogy a nehéz fizikai munkára való tekintettel (talicskázás, cipekedés, kutyák hordozása) elsősorban férfiakat keresünk. Emiatt közfelháborodás tárgya is lettünk, holott azért hölgyek is jelentkeztek szép számmal. Csak néhány közülük:

Most először indult menhelyi gyermektábor nálunk, így nagy izgalmakkal vágtunk neki a hétnek. A gyerekek az ismerkedést a menhellyel egy körsétával kezdték, ahol képet kaphattak a működéssel, az itt élő kutyákkal kapcsolatban. Mindenki nagyon érdeklődő volt, és sok-sok kérdéssel érkeztek. Voltak, akiknek már nem volt idegen az állatvédelem, míg mások csak most ismerkedtek vele.

Jövő héten indul az első Tappancsos gyermektábor a menhelyen, aminek köszönhetően sok dolgunk akadt. Természetesen a nagy szervezkedés mellett szem előtt tartottuk, hogy a kutyák életét minél kevésbé zavarja meg a sok előkészület. Tettük a dolgunkat, ahogy szoktuk, és emellett készülődtünk.

Akik rendszeresen olvassák a blogot, azok tudják, hogy a hirtelen segítségre szoruló balesetes, idős, bajban lévő kutyákat, és kölyköket a lehetőségeinkhez mérten azonnal fogadjuk, hiszen az életük múlhat rajta.

A vihar sok kutya életében maga a pokol. Vannak, akik képesek teljesen figyelmen kívül hagyni, vannak, akik ici-pici helyekre zsúfolják be magukat, míg másik pánikrohamot kapnak, és menekülnek a világból, még maguk sem tudják, hogy hová. A kutyák érzékelik a légnyomás változást, az időváltozást, ahogyan a hangokra is sokkal érzékenyebbek, mint az ember. Sok kutya életében a tűzijáték maga a megtestesült rémálom, gyakran ilyenkor a kedvenccel kell maradni,mert képes, és magában is kárt okoz.

A heti blogomban ezúttal Bogár történetét szeretném bemutatni, akinek sokáig neve sem volt, csak egy száma. Egy másik állatvédő szervezet által üzemeltetett gyepmesteri telepről került gazdához, akik éveken át szeretetben nevelték őt, nevet adtak neki, de végül megváltak tőle, elköltöztek. Azt gondolták, hogy a kutyának az a legjobb megoldás, ha nem kerül vissza a gyepmesteri telepre, így inkább új gazdát kerestek neki, akit meg is találtak a szomszéd személyében.

A bevezetőm ezúttal két olyan kutya történetét mutatja be, akiknek eddig nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Ők Dini és Pajti, akik gazdás kutyaként, Szőregről kerültek hozzánk, de kezdjük a legelején:

Történt egyszer, 2016 decemberében, hogy három újszülött kölyökkutya fenekestől felforgatta a családi életem...

Nagyon sokan zokon veszik az örökbefogadási szabályaink módosítását, szigorítását. Olykor sértődötten, sokszor dühösen, elégedetlenül távoznak tőlünk gazdijelöltek, mert túl szigorúnak, igazságtalannak ítélik meg a gazdikeresési módszereinket. Nem gondoljuk úgy, hogy valaki attól válik jó gazdivá, mert rendszeresen eteti a kutyát, vagy azért, mert szabadon lehet a kertben, és nincs megkötve. Ezeknek a dolgoknak már természetesnek kellene lennie, hogy megetetem a kutyámat, gondoskodom róla, és nem verem láncra.

A heti blog szereplője Herceg, akitől ezen írással végleges búcsút veszünk. Szinte napra pontosan két évet töltött a menhelyen, és beilleszkedése sokáig tartott. Viszonya a gondozókkal sokáig nem volt felhőtlen, de lassan csiszolódtunk egymáshoz. Sokadig gazdájától érkezett a menhelyre, mert senki nem tudta megfelelően kezelni őt. Ide-oda vándorolt, adták-vették, így az emberekbe vetett bizalma szépen köddé foszlott.

Nagyon sok minden történt a menhelyen ezen a héten, mégis, mintha a pénteki napunkon minden hatványozódott volna. Amikor felmentünk a karantént ellenőrizni, akkor láttuk meg, hogy valami mozog az egyik fa alatt a kerítés mellett. Kimentünk, és döbbenten láttuk, hogy egy pár hetes kiskutya halálra rémülve ül a fa alatt egy picike gödörben, amit vélhetően az éjszaka ásott magának, mert fázott. Körülötte mindenhol ürülék. Gyönyörű póráza és nyakörve nagy gondossággal lehetett kiválasztva, színben, méretben passzolt rá, tehát tervezett kiskutya lehetett. Felemeltem, megszagoltam.

Múlt héten arról írtam a blogban, hogy mennyire meg tudja viselni a kutyákat is a front, az időjárás változás. Akkor Csomát és Alit hoztam fel példának, akik a múlt heti időt nagyon megsínylették. Ali állapota azóta sokat javult, azonban Csoma napról napra épül le a szemünk előtt.