Kutyamesék: heti képes beszámolók a Tappancstanya mindennapjairól és kutyás történéseiről.
Ma Fidel, ez az aprócska, madárcsontú kiskutya elhagyta a menhelyet: Mórahalomra költözött egy másik volt Tappancsos kutyus mellé. Szívből kívánunk neki hosszú, boldog életet. Fidel kiköltözésével azonban Sid egyedül maradt, amit nagyon sajnálunk. Ők ugyanis nagyon-nagyon összebarátkoztak. Sid mellé nem lesz egyszerű másik társat találni, ugyanis nem vagyunk felkészülve ennyire apró testű kutyákra.
Ez a hét a blogírás szempontjából meglehetősen “laposra” sikerült. Hihetetlen, de új kutya nem érkezett a menhelyre, Így most új történeteket sem fogok tudni megosztani az olvasókkal.
Ennek ellenére borzasztó nehéz héten vagyunk túl, amit pszichésen és fizikailag is nagyon megviselt bennünket.
Kutyamesék 2026. márc. 9-15.
Egyre nagyobb feszültséget érzünk magunkban. A kutyák, a segítség kérések napról napra sokasodnak, egy pillanat megállásunk sincsen. A héten már eljött az a pillanat, amikor már elértük a teljesítőképességünk csúcsát.
Azzal kezdeném a heti blogot, hogy elnézést kérjek mindenkitől, akit megtévesztettem.
Az elmúlt időszakban rengeteg új kutya érkezett a menhelyre. Ez a tendencia folytatódik, hiszen most is sok-sok új beköltözőtől tudok beszámolni. Emellett sajnos két kölyök lebetegedett, de Bogár is állatorvosi ellátásra szorult, neki garatgyulladása volt.
A részletekről a blogban olvashatnak.
Ezen a héten olyan állapotú kutyák kerültek a menhelyre, akiknek a látványa a sokat látott menhelyi gondozókat is próbára tette.
Persze nincs is min csodálkozni, hiszen teljesen egészséges, problémamentes kutyák is egymás után érkeznek a menhelyre. Így tehát azon már nem is illik csodálkozni, ha egy beteg kutya feleslegessé válik.
Annál viszont nincsen felháborítóbb, mint amikor egy olyan kutya kerül utcára, akinek még csak esélye sincsen arra, hogy önállóan képes legyen túlélni.
Néha olyan dolgok történnek a menhelyen, amire nem tudok egyszerűen jobb szót találni, mint az, hogy szürreális. Ez a hét egy ilyen eseménnyel indult, amiről még azt hiszem, hogy sokáig fogunk beszélni…
Aki végig olvassa a blogom, az rájön hogy miért tartom fontosnak, hogy a mostani bevezetőben arról beszéljek, hogy miért olyan fontos a két hét karantén, és hogy mennyi mindenre lehet használni ezt az időt.
Egyik önkéntesünk segítségét kérték a minap egy kölyökkutyussal kapcsolatban.
A kiskutya valahogy be keveredett egy panelházba, majd ijedtében felszalad a lépcsőn, és tábort vert egy ajtó előtt a lábtörlőn.
2009 óta vagyok aktív részese a menhelyi életnek. Bátran állíthatom, hogy a munka egyik legnehezebb része az emberekkel a kommunikáció.
Azt gondolom, hogy az évek alatt már elég sok rutint szereztem, és nem is vagyok az a nagyon érzékeny típus, mert ebben a szakmában az nem igen engedhető meg. Az érzékenységet itt úgy kell érteni, hogy alkalmanként azok az emberek akik nem rögtön kapnak segítséget, sokszor kétségbeesésükben olyan dolgokat mondanak, amit nem gondolnak át.
Még mindig a hóval, a jéggel, a csúszós utakkal harcolunk. Noha a városban már járhatóak az autóutak, járdák, de a menhelyi bekötőút egy valódi jégpáncéllal fedett akadálypálya. Maga a küzdelem bejutni, amin az enyhe napközben hőmérséklet annyit segít, hogy még egy adag olvadt hó tud ráfagyni éjjel az egyébként is mókás útra. Miután sikerült besiklani mindenkinek, akkor kezdhetjük el a napi teendőket.
Ez idei év nagyon rosszul indult a számunkra. Elveszítettük Szepit, de a héten legalább magyarázatot kaptunk a hirtelen halálának okára. Nem mintha ettől könnyebb volna elengedni, de legalább tudjuk, hogy miért veszítettük el.
Sajnos a héten újabb két kutyus kelt át a szivárványhídon, ami teljesen aláásta a hangulatot a menhelyen, és a szép új évbe vetett hitünket.
Ettől függetlenül mennünk kell tovább, mert a mentésre váró kutyáknak nem mondhatjuk azt, hogy nem segítünk, mert nem vagyunk olyan mentális állapotban.
Ezen a héten annyi minden történt velünk, hogy még nekünk is, aktív résztvevőknek nehéz volt követni az eseményeket. A hó, az erős hideg a menhelyi munkát is nehezebbé teszi…
A múlt heti blogomban megírtam, hogy idejekorán elkezdődtek a tűzijátékok, petárdázások.
Ennek köszönhetően nem lehetett megfelelően felkészülni senkinek sem, hiszen a beharangozott pár órás zajongás helyett majdnem egy hétig kellett elviselni a váratlan durrogtatást.
Decemberben egyébként is rekordszámú kutya érkezett hozzánk, és valószínűleg ez januárban is folytatódni fog, hiszen ki tudja hogy a menekülő kutyák mikorra kerülnek elő.
A múltkori blogomban már megírtam a szilveszteri tűzijátékkal kapcsolatos hozzáállásomat.
Véleményem szerint néhány órára valóban lehetne vigyázni a kutyára úgy, hogy ne szökjön meg. Én sokkal inkább a vadon élő állatok reakcióit tartottam hangsúlyosnak, hiszen őket nem lehet erre felkészíteni, illetve menedéket biztosítani a számukra. Természetesen őket semmilyen módon nem lehet ehhez hozzászoktatni.
Ez a hét sem telt unalmasan nálunk.
Sok kutyànk végre saját gazdi mellett kezdhet új életet, ennek köszönhetően pedig más segítségre szoruló kutyàk előtt nyílt meg a menhely kapuja.
Az ünnepek közeledtével mindig igyekszem olyan témát választani bevezetőnek, ami ilyenkor leginkább aktuális.
Az egyik ilyen a karácsonyi túletetés. A kutyák nem tudják mi a Karácsony. Mi emberek ilyenkor igyekszünk kicsit másképp látni a világot, ilyenkor hajlamosabbak vagyunk jótékonykodni. igyekszünk az otthoni kedvenceinknek is karácsonyi hangulatot varázsolni. Ez sokaknál kimerül abban, hogy ilyenkor kicsit engedékenyebbek a táplálással kapcsolatban.
A minap belefutottam egy másik állatvédő szervezet örökbeadási protokolljába. Tekintve, hogy egy neves szervezetről van szó, így alaposan elolvastam, hogy náluk mik a követelmények.
Nem mintha örökbe szeretnék fogadni, hiszen nálunk vannak a legszebb kutyák, de azért mégiscsak jó tájékozódni. Az örökbefogadás a meglepetésemre szinte teljesen ugyanúgy zajlik, mint nálunk.
A múlt heti blogomat ott hagytam abba, hogy érkezett vasárnap a menhelyre két alom kölyök. Sajnos még aznap kiderült, hogy az egyik csapatban egy kis kutya parvo gyanús, így rögtön elkülönítettük. Már akkor jeleztem, hogy a többi kiskutya sorsát illetően sem vagyunk nyugodtak, hiszen ők is nagyon passzívan viselkednek. Természetesen ez betudható annak, hogy sok időt utaztak, továbbá nem ismerjük őket, így elképzelhető az is, hogy egyszerűen csak visszahúzódóak.
Az utóbbi időben nem írtam bevezetőt, vagy ha igen, az biztosan kurtára sikeredett. Most pedig anny minden történt velünk, hogy inkább ezeket a történeteket veszem hangsúlyosabbra.
Sajnos van is mit. Már sokszor mondtam, hogy az emberek állattartási kultúrája két részre szakadt.
Sokan családtagként kezelik a kutyát: bent él a házban, nyaralni viszik, szülinapot tartanak nekik. Én is ezt a vonalat képviselem.
Nagyon sokszor előfordul, hogy kritika éri az örökbefogadási feltételeinket.
A legtöbször az szokott lenni a probléma, hogy az emberek elmondása szerint “túl bonyolultak vagyunk”.
Kezdjük ott, hogy korábban még úgy történt az örökbefogadás, hogy az emberek kijöttek időpont foglalással, vagy anélkül a menhelyre nézelődni. A nézelődés persze ritkán vont maga után örökbefogadást, hiszen nagyon sok ember inkább csak szétnézni szeretett volna, mint örökbefogadni. Éppen emiatt különválasztottuk a nézelődést az örökbefogadástól.
