Kutyamesék: heti képes beszámolók a Tappancstanya mindennapjairól és kutyás történéseiről.
A heti bevezetőm ezúttal azért nem kap helyet, mert nem tudok mit mondani a hétvégén történtekről, bár lehet, én vagyok egy kicsit érzékeny. A blogom végén megtekinthetik legújabb lakónk, egy csivava képeit, akit elmondása szerint a gazdája lakásban tart, és csak rántott húst eszik. Minikének nincs chipje. De van nagy körme és köldöksérve. Képek lent, kommentár nélkül!
Hétfő
Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mi legyen a heti bevezetőm témája, mert ami engem illet, az utóbbi pár hetem nem nevezhető túl nyugodtnak, de pánikot sem szeretnék okozni a kutyatartók körében. Hosszas gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy beszélek az utóbbi heteim mumusáról, a szopornyicáról.
Talán két héttel ezelőtt számoltam be róla, hogy miként járt Rolli kutyánk ajándékba kapott báránya, amit Rocky egy óvatlan pillanatban ellopott, és miszlik darabokra szedett. Akkor azt is megemlítettem, hogy ez bizony nem sokáig lesz így, mert Rocky napokon belül gazdihoz költözik.
A héten egy újabb váratlan vendég érkezett a menhelyre, akit Alfának neveztünk el. Az igencsak impozáns látványt nyújtó kuvasz jellegű kutya igazi gyöngyszem, fiatal, barátságos, nyugodt, így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy miként termett ott a szomszédos Kulipintyó Csárdánál, a forgalmas főút kellős közepén. Még azt is el tudom képzelni, hogy valakinél betelt a pohár, mert ez a gyönyörű kutya nem éppen az a házőrző típus, mint amilyenre mindenki gondol a kuvasz szó hallatán. Inkább egy nagyra nőtt, ártalmatlan kölyök benyomását kelti.
Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy mit kell tenniük, ha egy kisebb faluban kóbor kutyát látnak, így a legtöbben azt a megoldást választják, hogy a lakhelyükhöz legközelebb eső állatvédőket értesítik, ahol jó eséllyel nincsen hely, így a kutya tovább kóborol, hacsak valami nem történik vele, vagy be nem fogadják, hiszen a menhelyeknek nincsen rá kapacitása, hogy több városnak, falunak a kóbor kutya problémáját megoldja. Így van ez egy Szeged melletti településsel is, akik korábban megkerestek minket együttműködési céllal, de később visszaléptek.
A munkatársaimmal nem vagyunk azok a nagy telefonbetyárok, ha alkalmanként képet készítünk, az maga a katasztrófa. Még jó, hogy van egy önkéntesünk, aki profi fotókat készít, különben nem sok babér teremne a kutyák számára. Sajnos ő csak hetente egyszer jön, így munkánk legjaváról le is marad, ráadásul nem szeretjük az embereket sokkolni véres képekkel, elütött kutyákkal, azt bőven megkapják más oldalakon, ha akarják, ha nem. Mi az állatra fókuszálunk, nem a sérülés posztolására, arra elég, ha mi odafigyelünk.
Sokszor, sokaknak elmondtuk már, hogy a menhely bizony egy veszélyes üzem, ami a hétköznapokon nincs felkészülve arra, hogy gyermekek tartózkodjanak itt. Ez igaz a menhelyi kutyasétáltatásra, illetve a látogatókra, akik pici gyereküknek szeretnének menhelyi programot szervezni. Ilyen, gyermekek számára biztonságos program sem a hétköznapokon, sem a hétvégéken nincsen, mert ehhez nem áll rendelkezésre annyi gondozó, amennyi garantálni tudná a biztonságot.
A héten több kutya is átköltözött a menhelyen belül, hogy az újonnan érkező kutyáknak helyet tudjunk biztosítani. Hatalmas az igény a gazdás kutyák elhelyezésére, de sajnos azt látjuk,hogy az emberek egyre türelmetlenebbek. Ha nem jutnak sorra pár napon belül, akkor valahogy megoldják maguk. Ez a fogyasztói társadalom, és úgy látszik, hogy nem csak tárgyakat használunk és dobunk el, hanem érző lényeket is.
Folytatva a múlt heti gondolatmenetemet a kutyák szocializációjáról, vagy annak hiányáról, sajnos még mindig nagyon kevés olyan ember van, aki a téma iránt érzékeny. Aki az, vélhetően soha nem fogja menhelyre adni a kutyáját, vagy ha igen, annak nagyon nyomós oka lesz.
A menhelyünkön nincs zsúfoltság, mégis nehezen állíthatom, hogy könnyen találunk segítségre szoruló kutyáknak helyet. Aki már volt kint a menhelyen, az látta, és sokan is kérdezték, hogy mi alapján helyezkednek el a kutyák az udvarokban, kennelekben. Erre azt a választ szoktuk adni, hogy jellem, habitus alapján élnek a kutyák együtt másokkal. Azért is állítottuk meg a bull típusú kutyák befogadását, mert a jelenleg menhelyen élő ilyen kutyák maximum egy másik társsal ének együtt, de van, aki teljesen egyedül, mert nem tűr maga mellett senkit.
Sajnos a januárunk egy újabb szomorú vasárnapot hozott nekünk. A héten elveszítettük Bellát, teljesen váratlanul. A halálának oka, körülményei a blog végén olvashatóak, hiszen Ozzyhoz hasonlóan, a hétvégén távozott. Nyugodj békében, Bella!
Hétfő
A héten semmi különös esemény nem történt, épp meséltem a munkatársamnak, hogy fogalmam sincs, milyen bevezetőt fogok írni. Lehet, most nem is fogok. Aztán vasárnap elment Ozzy, mintha csak az orrom alá dörgölte volna, hogy nesze, itt a bevezetőd, hogy ne legyen igazad! Csak hogy ellentmondhasson, mert ő azt szerette. És én, csak azért, hogy ne legyen igaza, hogy egy kicsit fentről is dühönghessen, a végére hagytam a búcsúbeszédemet. Remélem, ezzel egy kicsit a kedvedre tehettem, Öregfiú!
Hétfő
A heti bevezetőmben ismét a telefonhívások lesznek a fókuszban, de ezúttal a 2019-es év segítségkérő hívásaiból emelek ki néhányat, Az emberek nehezen változnak, és ha változnak is, az nem egyik pillanatról a másikra következik be. Valahol azt gondoltam (nem pontosan értem, hogy miért), hogy az emberek nem január 2-án fordulnak a menhelyhez a problémáikkal, de tévedtem. Itt van például egy kölyök este, akit karácsony előtt vitt haza valaki az utcáról, mert megsajnálta.
Ilyenkor, év vége felé gyakran visszatekintünk az egész évünkre, kiemeljük a legjobb, legrosszabb pillanatainkat. Nekünk mindkettőből akadt bőven, például bővelkedtünk jobbnál jobb telefonhívásokban, ami egy-egy kabaréban is megállná a helyét, mégis, ha a dolgok mélyére nézünk, akkor végtelenül szomorúak.
Mi is lehetne aktuálisabb bevezető téma, mint hogy senki se vásároljon élő állatot karácsonyra? Az ajándék öröme elszáll, az ünnepi hangulatot a hétköznapok váltják fel, ahol a sipákoló kis szörnyecske mindent tönkretesz, így aztán, ha "humánusan" akarunk tőle szabadulni, akkor kirakjuk a menhely elé, mert sajnos ez még mindig elfogadott cselekedet, vagy megkérjük az ott dolgozókat, hogy fogadják be őket.
A szokásos bevezető ezúttal rendhagyó módon a blog végén, zárszóként található. Egyrészt azért, mert időrendben oda illik, másrészt pedig egy tanulságos történet, ami nem árt, ha az ember fejében marad, és kicsit elgondolkodik rajta, hogy miért, az majd a blog végén kiderül...
Hétfő
Számomra az év utolsó hónapja a legszebb, hiszen ilyenkor készülődünk a karácsonyra, ami nekem gyerekkorom óta a legszebb ünnep. Ilyenkor talán mindenki egy kicsit érzékenyebb. Én két évvel ezelőtt Mikuláskor kaptam életem egyik legszebb ajándékát az élettől, bár akkor még nem tudtam róla. Két évvel ezelőtt, december 6-án a dóci erdőben három újszülött kiskutyát dobtak ki egy szatyorban, akiket vállaltam, hogy felnevelek.
A napokban két kistestű kutyát csaptak ki a menhely hátsó bejáratához a kapuba. Poszt is készült a két rettegő, ládában lapuló kutyáról a közösségi oldalon, ahol az emberek többségét felháborította ez a cselekedet, ami egyébként bűncselekmény. Volt aki a menhely felelősségét firtatta, mondván, olyan kaput kell csinálni, hogy ez ne történhessen meg.
Az utóbbi hónapokban egyre gyarapodott a külföldi örökbefogadások száma, aminek köszönhetően enyhült a menhelyre nehezedő nyomás. Évek óta azon dolgozunk, hogy a menhelyen élő állatok átmeneti vagy végleges otthonát egyre komfortosabbá tegyük, és hogy olyan családba helyezzük el őket, ahol boldogan, a család teljes jogú tagjaként élhessék le az életüket. A fiatalabb generációkat a helyes állattartásra oktatjuk, bemutatjuk hogyan működik a menhely, és miért van erre szükség.
Sokan érdeklődtek, és tették fel a kérdést, hogy a külföldre örökbefogadott kutyák gazdáit miként szűrjük, illetve a külföldi örökbefogadásnak van-e feltétele, vagy csak a hazai gazdijelöltek esetében szigorodott az örökbefogadás.
A heti bevezetőm ezekre a kérdésekre adja meg a választ.
