Kutyás blog

Akik követik a közösségi oldalon, vagy a honlapon keresztül a menhelyi életet, azok bizonyára tudják, hogy feléltük az összes tartalékunkat, és iszonyú nehéz anyagi helyzetben vagyunk addig, amíg a következő 1% meg nem érkezik, igaz, arra még várhatunk, mert még az összeget sem tudjuk. Minden évben augusztusban-szeptemberben tövig rágjuk a körmünket, hogy milyen lesz a következő évünk.

Újabban nagyon elszaporodtak azok a bejelentések, amelyek zsákban kidobott kölyökalmokról szólnak. Lehet, hogy már mi vagyunk kicsit bizalmatlanok az emberekkel, de szinte minden történetben van némi ellentmondás, amit most nem is kezdenék el ecsetelni, mert a kicsik szempontjából ez teljesen mindegy. A héten ismét bekerült egy "zsákos" alom kiskutya a menhelyre, akiket persze azonnal nem tudtunk fogadni, így eddig várólistán várakoztak. Mi is meglepődtünk, hogy milyen rossz állapotban vannak ezek az egyébként feltűnően szelíd, de nagyon férges és vékony kiskutyák.

Hogy mennyire törékeny az élet, azt most ismét a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg a menhelyen. Mostanában egyébként sem telik el úgy hét, hogy valakivel ne legyen probléma, vagy ne történjen haláleset. Sokszor szóba kerül munka közben is, hogy ez a hónap valahogy nagyon rosszul alakult. Persze ezt a munkát pozitív hozzáállás nélkül nem lehet, és nem is szabad végezni, minden egyes héten bizakodunk, hogy végre véget ér a rossz széria. Bundi, a komondor, aki igen megosztó személyiség a menhelyen, mert valakit vagy kedvel, és azzal cuki, vagy nem kedvel, és akkor khmm... jobb kerülni.

Akik a jól megszokott bevezetőt szeretnék olvasgatni a blog elején, azoknak sajnos ismét csalódást kell okoznom. Jó hír azonban, hogy a jövő hét végétől valamennyire visszaáll a "rend", befejeződnek a nyári táborok, Holli is talán némiképp kicsit önállóbb lesz, és ha minden jól megy, akkor nekem is sikerül elérni a célomat: minimum 5 órát aludni megszakítás nélkül. És ha ez sikerült, akkor újra fontos témákat fogok feszegetni a blog elején. Most viszont nézzük, mi történt a héten... 

Hétfő

A heti bevezetőmnek ugyan bőven lehetett volna témája, de időhiányra és alváshiányra hivatkozva az elkövetkezendő hetekben erre sajnos biztos nem kerül sor. A múlt heti blogomat nagyjából vasárnap este fél nyolc körül fejeztem be, miközben a négy kicsinek próbáltuk menteni az életét itthon, mert az ilyen kicsik 24 órás felügyeletet igényelnek. Este 9-fél 10 között azonban már el is veszítettük a kihűlt kicsi kutyák közül a leggyengébbiket, Havast, aki mindössze néhány órát élt nálunk.

Hogy mennyire nehéz dolog az állatmentés, az a héten két hozzánk került kölyök példája is nagyon jól mutatja. Eredetileg hárman voltak testvérek, az utcán találták őket. Felkerültek hozzánk várólistára, és addig elhelyezték őket valahol. Az egyik kicsinek sikerült gazdát találni, hogy milyet, azt jól mutatja, hogy egy másik állatbarát hölgy tetette fel hozzánk őt is várólistára, mondván, azon a helyen nem maradhat, mert az új gazdák régi kutyája is láncon élt, éhezett, ennek a kölyöknek is ez lesz a sora.

Sokszor szoktuk mondani, hogy nálunk mindig történik valami. Azt hiszem, ez a kijelentés erre a hétre különösen igaz. Talán eddig az év legszomorúbb hetén vagyunk túl. A mostani blogban nincs bevezető, hanem zárszó van. Búcsú valakitől, aki a menhelyi élet oszlopos tagja volt. Akit mindenki ismert, és mindenki szeretett. Próbáltam visszaadni, hogy milyen volt ő, de képtelen voltam. Ő egy jelenség volt. Most, hogy nincs többé, egyszerűen elfogytak a szavak!

Hétfő

Talán elnézik nekem, hogy ezúttal a szokásos bevezetőtől eltekintek. Hamarosan, egész pontosan jövőhéten startol a minden évben nagy sikerekkel futó nyári táborunk az állatbarát gyermekek számára, és a menhelyi tengernyi teendő, előkészület mellett a bevezető megírására már nem maradt energiám. 

Hétfő

A héten bebizonyosodott, hogy óriási kavarodás van az emberek fejében a tevékenységünkkel kapcsolatban. Néha rosszindulatból, néha pedig csak egyszerűen azért, mert a többség nem érti, hogy mit miért teszünk. Ezt szeretném most tisztázni, és remélem, hogy ezzel segíthetek egy kicsit eligazodni a karanténozás útvesztőjében. 

A heti bevezetőm témája a nem más, mint a nyár, avagy hogyan segítsünk könnyebben elviselni a hőséget a kedvencünknek. 

Az közismert, hogy a kutyák nem tudnak olyan jól párologtatni, mint az emberek, és néhány kutyát iszonyúan meg tud viselni a véget nem érő forróság. Ilyenkor még sokkal inkább figyelni kell  a beteg, vagy a fajtából adódóan nehezen lélegző kutyákra, de nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a szánhúzó kutyák is (nem véletlenül) a föld alá kaparnák magukat.

A heti blogomban ezúttal a menhelyi önkénteskedés lesz a téma, annak is legnépszerűbb része, a kutyasétáltatás. Muszáj róla beszélni, mert szinte minden héten vannak félreértések, és habár hihetetlen népszerűségnek örvend, mégis nagyon veszélyes.

Kérem, nézzék el nekem, hogy bevezetőm ezúttal nem lesz bőbeszédű. Talán a héten bekerült kutyák képe, és a története is beszédesebb, mint amit én hozzá tudnék tenni. 

A heti bevezetőm rendhagyó módon a blog végére került, hiszen a heti történetem főhőse életében ekkor történtek nagy változások. Hogy ki ő, és mi történt vele, arra választ kapnak, akik elolvassák a heti beszámolót.

Hétfő

A múlt heti blogom ott fejeztem be, hogy idős Bobink vasárnap reggelre rosszul lett, hányt, erő hasmenése volt, és végtelenül passzívvá vált, és hogy a halom gyógyszer mellett, amit kapott, csak a remény van, hogy jobban lesz. A vasárnap éjszakám szorongással, forgolódással telt, alig vártam a másnapot, annyira aggódtam miatta. Másnap én nem dolgoztam, de kolléganőm reggel már jelezte, hogy a tegnaphoz képest sokkal jobban van, egy picit megnyugodhatok. Természetesen minden menhelyi kutyára figyelünk, de emberek vagyunk, gondozóknak, önkénteseknek egyaránt van kedvence, vagy kedvencei.

Vajon mit jelent az állatmentés, hol kezdődik, s hol ér véget? Mi nap mint nap feltesszük magunknak ezt a kérdést, de a válasz egyénenként változó. Sokaknak ott kezdődik és ér véget, hogy megtalál egy állatot az utcán és bejelenti az állatvédőknek. Ha a kutya eltűnik, akkor már minden rendben, a történetnek vége. Hogy mi lesz az állattal, hova kerül, sikerül-e gazdit találni, vagy újra feltűnik-e az utcán, csak valahol máshol, esetleg elütik-e, az lényegtelen.

Már csak néhány néhány napunk maradt arra, hogy rendelkezhessünk az adónk 1%-val. Ha nem teszünk rendelkező nyilatkozatot, akkor sem marad a zsebünkben ez az összeg, hanem az államkasszában marad. Ha pedig úgy döntünk, hogy valakinek felajánljuk, akkor érdemes utánanézni, hogy kinek a javára. A lehetőségek tárháza nagyon sok, a visszaéléseké szintén, éppen emiatt sokszor az emberek már nem is rendelkeznek, mert csalódtak. Nagyon sok szervezetnek, közöttük a Tappancs Állatvédő Alapítványnak is, ez az összeg jelenti a túlélést. Egy következő évet a mentésre, egy következő évet az életre.

Egy ritka, csendes vasárnapot iktattam volna az életembe, ami azért sem gyakori, mert szinte minden hétvégét a menhelyen töltök. Ez a vasárnap kivétel lett volna, csak egy gyors bevásárlás, valami finom ebéd, egy jó filmet nézni, összebújni a saját kutyákkal. El is mentünk az egyik bevásárlóközpontba letudni a hozzávalókat, és mikor épp a szemetet dobtam volna a kukába, akkor vettem észre, hogy a tömegben egy kutya épp engem követ, mintha segítséget kért volna. Ránézésre öreg, kedves kutya, gondoltam, itt van a gazdája, de amikor közelebbről megnéztük, megdöbbentünk.

Minden egyes nappal közelebb kerülünk a nyárhoz, ami  személyemnek a legkedvesebb évszaka, leszámítva persze a megannyi veszélyt, ami ilyenkor négylábú családtagjainkra leselkedik. Lássuk, hogy melyek a legkiemelkedőbbek, a teljesség igénye nélkül!

Minden hónap második szombatján lelkes önkénteseink segítségével eledelt gyűjtünk a szegedi Napfény Parkban, a Fressnapf állateledel boltban. Hosszú évek óta várjuk ide az érdeklődőket, adományozókat. A havi adománygyűjtés nagyon fontos szerepet tölt be az életünkben, hiszen a menhelyi állatok nap mint nap 60 kg körüli eledelt fogyasztanak el. Ez persze a létszám, és a testméret függvényében változik.

Egy menhely életében mindig vannak nehéz időszakok, már ami az érzelmeket illeti. Sok idős kutya talál nálunk menedékre, és nem mindenki olyan szerencsés, mint az apró méretű Yoda, aki matuzsálemi kora ellenére múlt héten gazdára talált. Sokan éveket élnek a menhelyen, és vannak, akiktől mi veszünk végső búcsút, mert sohasem találnak gazdira, de az idejük lejárt. Nekik igyekszünk minél családiasabb légkört biztosítani, kinti-benti kutyaként, fűtött helyen, folyamatosan emberközelben élhetnek a menhely előkészítő részében.