2009 óta vagyok aktív részese a menhelyi életnek. Bátran állíthatom, hogy a munka egyik legnehezebb része az emberekkel a kommunikáció.
Azt gondolom, hogy az évek alatt már elég sok rutint szereztem, és nem is vagyok az a nagyon érzékeny típus, mert ebben a szakmában az nem igen engedhető meg. Az érzékenységet itt úgy kell érteni, hogy alkalmanként azok az emberek akik nem rögtön kapnak segítséget, sokszor kétségbeesésükben olyan dolgokat mondanak, amit nem gondolnak át.
Természetesen a telefonálók többsége teljesen együttműködő, kompromisszumkész ember, de azért akadnak olyanok, akikkel nehezebb megtalálni a közös hangot.
Nekünk is vannak nehezebb napjaink, és ez ugyanúgy igaz a segítségkérőkre is. Sokszor a bántás nem is nekünk szól, hanem a tehetetlen helyzetnek.
A legtöbb konfliktus abból adódik, hogy olyan világban élünk, ahol megszokták az emberek, hogy mindent azonnal meg tudnak szerezni, el tudnak intézni. Ez nálunk az örökbeadásnál nem igaz, és sajnos a befogadásban sem tudunk mindig azonnal segíteni.
Ennek ellenére az esetek túlnyomó többségében tudunk segíteni, még ha nem is abban a szent pillanatban, amikor a telefonáló kéri.
Ennek az az oka, hogy menhely vagyunk, sok az ellátásra szoruló állat, nagyon sok a megunt állat, és nem győzzük menteni őket. Ugyanakkor a kapacitásaink korlátozottak, és ezt az emberek általában meg is értik. A héten azonban azonban egy olyan beszélgetésben volt részem, amire soha többé nem szeretnék emlékezni!
A történet az én személyes véleményemet tükrözi, a segítségkérő biztosan teljesen máshogy élte meg a helyzetet. Erről a történetről nem kívánok többet írni, mert most is óriási gombóc van a torkomban, amikor rá gondolok…
A történet azzal indult, hogy a hétvégén reggel egy nagyon feszült férfi telefonált, aki mérhetetlen dühöt érzett, mert éjszaka nem vettük fel a telefont. Ez valóban így van, éjszaka mi is szoktunk aludni, sőt szoktunk pihenő naposak is lenni, mert nekünk is vannak állataink, családunk, magánéletünk, magánéleti problémáink, amiről senkinek semmilyen fogalma sincsen.
Elmondta, hogy előző éjszaka talált egy kutyát, akivel nem nagyon bír, és most azonnal kihozza a menhelyre. Hiába kértem hogy vigye el chipet olvasni, semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó. A legtöbb ember természetesen megérti, hogyha bekerül hozzánk egy kutya, és nincs érvényes oltása, microchipje, és előkerül a gazdája, akkor sem adhatjuk ki csak két hét múlva. Erről korábban már írtam, ez a törvényileg előírt veszettségi megfigyelés miatt van.
Nagyon sok ilyen kutyus megfordul a kezeink között, akik két hétig elfoglalnak egy helyet olyan kutyák elől akik mondjuk utcán vannak. Ez patt helyzet, a gazdi nem viheti haza, mi pedig nem tudunk menteni, mert a hely foglalt.
Jelenleg is több ilyen kutya van a menhelyen.
Amennyiben a megtaláló elviszi chipet olvasni, és kiderül hogy a kutya rendelkezik vele, akkor sok esetben megkérjük, hogy átmenetileg, legalább egy napra helyezze el, hátha érte megy a gazdi.
A legtöbb esetben így is szokott történni, és a gazdi boldogan hazaviszi a kutyát, nekünk pedig megmarad a hely a soron következő kutyának.
A telefonáló azonban semmilyen leolvasásról nem akart hallani, egyetlen megoldása az volt, hogy azonnal kihozza a kutyát a menhelyre. Mi az napra négy kutya érkezését vártuk, akiket természetesen már nem tudtunk visszamondani. Teljesen inkorrekt is lett volna ez tőlünk, hiszen a segítséget már megígértük.
Fontos, hogy nemcsak utcáról mentünk kutyát, hanem gazditól is befogadunk, illetve gyepmesteri telepekkel és együttműködünk.
Évente nagyjából 300 új kutya érkezik a menhelyre.
Mostanában nagyon túlterheltek voltunk, ezt a fórumainkon is tudattuk az emberekkel.
A telefonáló figyelmét felhívtam rá, hogy sajnos jelen helyzetben nagy valószínűséggel a chipleolvasás az egyedüli, aminen segíteni tudunk.
Ekkor már nagyon ingerült volt, hiszen éjszaka sem vettük fel a telefont, most pedig nem vagyok hálás azért, mert helyettem végezte el a munkát. Enni adott,inni adott a kutyának, és éjszakára elhelyezte, ami az én feladatom lett volna.
Hosszú percekig ostorozott a vélt, vagy valós alkalmatlanságom miatt, majd dühödten rám vágta a telefont azzal, hogy indul a menhelyre.
Megérkezéskor chipet olvastunk, ami nem volt a kutyusban. Javasoltam, hogy keresse fel a szegedi gyepmesteri telepet segítségkérésével, amit meg is tett a menhely előtt.
A gyepmester teljesen segítőkész volt, biztosította, hogy átveszi a hoppon maradt kutyust. Egyébként nem csak a szegedi, hanem távolabbi gyepmesteri telepekről is szoktunk átvenni gazdikeresőket, tehát igyekszünk segíteni, amennyire a lehetőségeink engedik.
A részletekkel kapcsolatban kicsit távolabb állt telefonálni. Amikor visszatért kérdéseket tett fel a menhely működésével kapcsolatban, amire én készségesen válaszoltam.
Amikor a beszélgetés már kezdett egy vallatásra hasonlítani, és úgy éreztem magam, mintha vádlott lennék egy bírósági tárgyaláson, akkor gyanút fogtam.
Megkérdeztem, hogy készít-e a beszélgetésről telefonos hangfelvételt. A válasz igen volt. Nem volt még olyan látogató, akitől megtagadtuk volna a videózás, vagy a fotózás lehetőségét.
Most azonban előre figyelmeztettem, hogy nem járulok hozzá ahhoz, hogy ezt a felvételt felhasználja, hiszen nem is tudtam hogy elkészíti. Nincs semmi titok, bárki bármikor készíthet videót, fotót, de nem szeretjük, ha álnokul hátba vagyunk támadva!
A helyzet szépsége, hogy előző napon egy fiatal pár éppen velem készített videó interjút a menhelyen. Természetesen nem volt kifogásom ellene.
A hangfelvételt arra szerette volna használni, hogy cikket kreáljon abból, hogy a menhely érzéketlen dolgozói helyhiány miatt nem tudtak egy kutyát befogadni.
Sajnálatos módon arról nem akart cikket írni, amikor decemberben 42 kutya érkezett a menhelyre. Januárban sem lazítottunk, meg sem álltunk a mentéssel, szinte minden napra jutott új kutyus.
A kutyusnak egyébként nem kellett gyepmesteri telepre sem kerülnie, mert a gazdája előkerült. Az ő felelősségét, a mikrochip hiányát bizonyára nem firtatta annyira, mint azt, hogy mi nem tudtunk azonnal segíteni.
Nekünk is borzasztó érzés ha nem tudunk segíteni, de figyelemben kell venni a menhelyen élő kutyák biztonságát is. Arról nem beszélve, hogy a karantén területen vagy van üres kennel, vagy nincs. Ha nincs, akkor nem tudunk kutyát elhelyezni, bármennyire is szeretnénk.
A történetet mindössze azért meséltem el, hogy az olvasók lássák is néha az életünk árnyoldalát, az egyik legnehezebb részt a munkánkban.
Nekünk is nagyon fáj nemet mondani, de ettől még nem vagyunk gyilkosok, vagy veszélyes bűnözők, még akkor sem, ha ez az ember minden erejével azon volt, hogy én így érezzem magam. Ezúton is szeretném biztosítani, hogy a célját elérte, én a mai napig nem tudtam túllépni a történeten!
Most pedig következzen a blogom!
Hétfő
A Hangya Közösség 100 öregecske programjának köszönhetően két idős menhelyi kutya, Stefán és Gibbó szuperjó eledet kapott. Olyat, amilyen ínyencséghez egy menhelyi kutyus nem nagyon jut hozzá, esetleg csak kivételes alkalmakkor.
Azért pályáztunk éppen velük, mert ők talán a menhely legrozogább kutyái.
Gibbó ugyan csak néhány hónapja érkezett, de sorsa ettől függetlenül rendkívül szívszorító. Gazdája nem tudott tovább gondoskodni róla, így 13 évesen a menhelyen kell új életet kezdenie.
Stefán pedig a menhely legrégebbi lakója. Ő 2013 óta él a menhelyen. Azt hiszem, hogy nem kíván bővebb magyarázatot, hogy miért pont ő volt a másik választott menhelyi lélek.
Kedd
Bogár nevű kutyából mindig bőven van választék nálunk. Valahogy a gazdik nagyon szeretik így elnevezni a kedvencüket. Ez nekünk néha okoz némi kavarodást, így nagyon sokszor becenévvel látjuk el őket, és így is szólítjuk.
Nos, Bogár nagyon friss lakónk, még beceneve sincs. Annyit tudunk róla, hogy a gazdája elhunyt. Ő egy nagyon jó természetű, kedves kutya, csak sajnos a menhelyen még nem nagyon találja a helyét. Érthető is, hiszen egész életében egy udvaron élt. A menhelyi pörgés neki túl sok, éppen ezért nagyon bizonytalan.
Sehol nem érezte jól magát, ezért úgy döntöttünk, hogy a főhadiszállását áthelyezzük az előkészítőbe. Itt a legjobban rászoruló kutyák élnek. Mondanom sem kell, hogy azonnal egy teljesen más kutya tárolt a szemünk elé, aki egy igazi bohóc, egy pózkirálynő!
Szerda
Új kutyával bővült a menhelyi gazdikeresők csapata. Segítséget kértek egy tacsi jellegű kutya miatt, aki Szegeden a Csillag tér körül szaladgált.
A megtalálók olvastattak venne mikrochipet annak reményében, hogy esetleg hazakerül, de nem találtak benne. Amikor megérkezett a menhelyre, mi is kerestük a mikrochipet, de mi sem jártunk sikerrel. A gyönyörű, fiatal ébenfekete kutyát Olivérnek neveztük el.
Állatorvosunk, dr. Farkas Attila ma ismét nálunk töltötte a délutánt: vakcinázott, chipeket ültetett be. Most 9 kombinált oltást, 2 mikrochipet, 6 veszettségi-kombinált oltást, 3 veszettség elleni oltást, valamint két kennelköhögés elleni vakcinát osztott ki.
A múltkori blogomban elmeséltem, hofy mennyire megrázott minket új lakónk, Barni halála, ezért boncoltattuk.
Ugyanakkor a halála nem volt annyira váratlan, hiszen 15 éves volt, de mégis szerettünk volna tisztán látni. Barni halálát a szívférgessége okozta, illetve a máján is voltak elváltozások. Gazdája valószínűleg sohasem védekezett ellene, mi pedig még nem teszteltük le, hiszen nagyon visszahúzódó természetű volt, szerettünk volna neki időt hagyni. A szívférgesség megállapításához ugyanis vérvételre van szükség, ami elég stresszes egy olyan kutyának, aki éppen bekerült a menhelyre, és még senkiben sem bízik, össze van zavarodva.
Csütörtök
Ma dr. Tímár Endre rendelőjébe utaztunk 5 kutyával. Ketten vizsgálatra mentek:
Shakira emlőiben csomót találtunk, de szerencsére nem daganat. Ő kölykökkel került a menhelyre, és az emlői van maradt némi tej, ez okozott gyulladást, amire most gyógyszert kapott. Bogár általános vizsgálatra utazott, hiszen ő is nagyon koros. Szerencsére úgy tűnik, hogy jó fizikai állapotban van, a tesztje is negatív lett.
Haver, Fifi és Subi ivartalanításra, szívféregtesztre utazott. A műtétet mindenki jól viselte, bár Haver szívféregtesztje pozitív lett. Meglepő, mert kiváló kondícióban van. Valószínűleg gyorsan le is küzdi a kezelések segítségével.
Péntek
Ma a kölyökkutyák újbóli féreghajtózásával foglalatoskodtudunk. Náluk különösképpen fontos a rendsteres, alapos féreghajtózás, mert kivétel nélkül mindig súlyos bélféreg fertőzöttséggel érkeznek hozzánk.
Szombat és Vasárnap
A hétvégén a bevezetőmben tárgyalt segítségkérővel próbáltam zöldágra vergődni-sikertelenül.
Emellett interjút adtam a tudtommal és beleegyezésemmel egy kedves fiatal párnak, akik a Röszkei Határrendészeti Kirendeltségtől érkeztek hozzánk azzal a céllal, hogy adományt hozzanak, illetve videót készítsenek a munkánkról, a menhelyi életről.
Ezúton is köszönet a pozitív hozzáállásukért, és a sok-sok adományért!
Negy új kutyus került a gondzásunkba a hétvégén:
Tipli és Rozi nagyon rossz életkörülmények között éltek. Rozi ráadásul folyamatosan láncon volt, aminek nyomait a nyakán viseli. Ennek ellenére nagyon kedves kutyák, bár Tipli kicsit tartózkodó az elején. Úgy tűnik, hogy nagyon ragaszkodnak egymáshoz.
Pacsi egy fiatal, közepes testű kan kutya. Eleinte kicsit tartózkodó az emberekkel. Bizonyára minden oka megvan rá…
Cuki a kevésbé jól sikerült képek ellenére egy igazi jolly joker kutyus. Fiatal, szinte elfér egy kabát alatt, kedves, és mindig vidám. Fogalmam sincs honnan van benne ennyi pozitív energia, de magával ragadó. Az biztos, hogy mikor a leendő gazdijelölt először talàlkozik vele, akkor Cuki már nyerő helyzetben lesz, ugyanis nem lehet kijönni a bűvköréből.
Köszönjük a 171 mentett kutyus nevében, hogy ismét velünk tartottak! Hamarosan jelentkezünk a legfrissebb menhelyi hírekkel.
Üdvözlettel:
Kovács Linda
